A szó szoros értelmében nem bírtam megmozdulni. Egyrészt, mert valóban odaszögezett az ágyhoz, másrészt a döbbenet nem engedte továbbítani az agyam parancsait a végtagjaim felé.
Tudtam, hogy rémülten kellene sikoltoznom, valahogy segítséget hívnom, hiszen egy szatír férkőzött az ágyamba. A fejemben már készen állt a terv: mivel a kezeim szabadok voltak, felkapom gyorsan az éjjeli lámpát, fejbe vágom, így nyerek annyi időt, hogy kiugorhassak alóla. Ki az ajtón, le a földszintre, onnan a dolgozószobába, amit magamra tudok zárni. Telefon, rendőrség, és az isteni csodának búcsút inthetek.
Valahogy azonban nem akarózott kiabálni, habár azt nem bántam volna, ha magára vesz valamit ez az Aithéri félisten. Az agyam lázasan dolgozott. Mi a fene folyik itt? Akaratlanul is Rose nagyi és Juliette jutottak az eszembe, a szemük éppen olyan hályogosan fénylett, mint ennek a fiúnak, mintha burok lett volna rajta. Bevillant a néni ígérete ott a könyvtárban, de tovább engedtem siklani ezt a gondolatnyi fonalat. Micsoda ostobaság.
A szatíros elképzelésemnél sokkal szánalmasabbnak tartottam, hogy az idegen a megvalósult álmom. A sors senkit nem sújtana ekkora szerencsétlenséggel. Bosszankodva éreztem, hogy a vér az arcomba szökik, és felnéztem, hogy lássam, vajon mekkora erőfeszítésébe kerül, hogy nevessen rajtam.
Ő azonban csak ült fölöttem izmos karjaira támaszkodva, és lebámult rám, mintha legalábbis olyan csoda volnék számára, mint ő nekem. Az arcán tűnődő kifejezés és ámulat váltakozott. Merőn nézett, mint aki csak félig van ott, és igyekszik megjegyezni a látottakat, nehogy a következő pillanatban elfelejtse azokat.
Mégsem engedhetem, hogy itt terpeszkedjen rajtam, és vizslasson egész éjjel. Hirtelen elhatározástól vezérelve elkezdtem megvalósítani a tervemet. Szabad kezeimmel feljebb toltam magam, aztán amikor úgy láttam, hogy végre megfelelő távolságban vagyok tőle, és elég közel az éjjeli szekrényemhez, meglódultam a lámpa felé. Úgy éreztem, elég hirtelen mozdulat volt hozzám képest, de mire megmarkoltam a lámpámat, és mindenre készen visszafordultam, az arca ott volt az enyém előtt alig néhány leheletnyire.
Persze még ekkor is nyugodtan fejbe kólinthattam volna, de az arcának szögletes eleganciája, barna szemeinek naivitása újra megállította az agyam parancsait.
– Ki vagy te? – kérdeztem tőle, amikor végre rátaláltam a hangomra. – Mit akarsz?
Nem felelt, de úgy láttam, a szemei felcsillannak a hangomra. Lassan mozdult meg, én pedig kétségbeesetten szorongattam kettőnk között a lámpámat. Nem vette el tőlem, ahogy azt először gondoltam – kézfejét az enyémhez érintette, és gyöngéden, de határozottan tolni kezdte vissza, az éjjeliszekrény felé.
Még ekkor sem lett volna késő, de ahogy a bőrünk összeért, valahogy tisztán éreztem, nem akar ártani nekem. Az érintése azt sugallta: nyugalom! Teljesen ostobának éreztem magam, mert senki nem kért, mégis engedtem a gyöngéd erőszaknak, és visszatettem a helyére a lámpámat.
Várakozón néztem vissza rá. reméltem, hogy végre megszólal, de ehelyett mindkét kezével a fejem felé nyúlt. A pánik belém hasított, és hirtelen megbántam az iménti könnyelműségemet. Az a lámpa mégiscsak hatékony fegyver lett volna ellene.
Tehetetlenségemben mozdulatlanná dermedtem. A fiú mindkét oldalon megérintette a halántékomat, és abban a pillanatban, ahol a bőre érintkezett az enyémmel, a tekintetünk összekapcsolódott.
Tudtam, hogy amit ezek után láttam az ő fejéből vetült ki az enyémbe, de olyan volt, mintha a szemeiben néztem volna nagyképernyőn, háromdimenziósan. Az ő füleivel hallottam felcsendülni az öreg Rose néni szavait.
"Legyen meg, amit akarsz! Akkor, amikor úgy kívánod, és egészen addig, amíg vissza nem vonod!"
Mintha víz alatt lettem volna, úgy visszhangzott, és vokálként Juliette hangját is odaképzeltem. Aztán egy hideg hullám elmosta a tiszta hangot, csak monoton suttogást sodort magával, amit nem értettem. Később rájöttem, hogy olyan nyelven van, amit nem érthetek, hisz nem ismerem.
Próbáltam kitépni magam a képzelt valóságból, de a fiú ujjai kicsit szorosabban fonódtak a halántékomra, és továbbcsúsztak egész a tarkómig. Ahogy beletúrt a hajamba a helyzethez nem illő bizsergés futott végig a gerincemen, de mielőtt időm lett volna zavarba jönni, egy újabb kép villant fel mélybarna szemeiben.
A saját hangomat hallottam olyan elképesztő tisztasággal csengeni, hogy egy pillanatra kétségbe vontam, valóban én vagyok-e. De nem én voltam. A szavakat sosem ejtettem ki hangosan, csupán a gondolataimban, amiket balga módon papírra vetettem.
"A vágyaim valóságában Juliette kitörhetne a családja és a származása által felállított korlátok mögül, és megnyithatja a saját éttermét úgy, hogy közben ne legyen kitagadva."
Egy pillanatra kitéptem a tekintetemet a fiúéból, elakadt a lélegzetem – a naplómat mindig az éjjeliszekrényemen hagytam éjszakára, hátha reggel sürgősen le kell jegyeznem egy álmomat. A naplómnak azonban nyoma sem volt.
A nyomás erősödött a fejemen, kényszerítve ezzel a szemkontaktus ismételt felvételét. Újra elmerültem a barna szempárban, mely mintha kétségbeesett bizonygatást tükrözött volna. Láttam rajta, szinte vibrált az izgalomtól, hogy megmutathassa, amit tud. Viszont én úgy éreztem, hogy teljesen megőrültem.
A következő hang ismét az enyém volt.
"Milyen nagyszerű is lenne, ha egy nap arra ébrednék, hogy Kimberly elkezd átváltozni a normális értelembe vett normális emberré."
Ebben azért így utólag nem voltam egészen biztos, de már mindegy volt. Ha már bezárnak az elmeosztályra, akkor egy normális Kimberlyvel találkozzam, ne az undok kígyóval.
El akartam fordítani a fejemet, és kiáltani akartam, hogy most már elég, de a fiú nem engedte. Összeszorult a gyomrom, ahogy könyörgőn belenézett a szemeimbe, arcán ellenállhatatlan sóvárgás, amire megadóan engedtem feszült testtartásomon.
Amikor újra felcsendült a hangom, már nem egyedül azt hallottam, hanem Rose néni, és Juliette hangját is. Velem mondták a szavakat, amiket sosem hallhattak, soha nem olvashattak. Tudni akartam hogyan lehetséges ez, de az álomszerű valóság magával ragadott. Ahogy a szavak elhangzottak a hullámok körbeöleltek, átcsaptak a fejem fölött, hogy végül ijesztő medrébe bekebelezzen. Sikoltani akartam, de nem jött ki hang a torkomon, helyette az átkozott kántálás erősödött fel. Már annyi minden szólt egyszerre a fejemben, mégis nyugtatóan hatott felborzolt idegeimre, amikor meghallottam a szavakat.
"Én nem vágytam tökéletességre. Annyit viszont szerettem volna, hogy végre nekem is akadjon valaki. Bárki, aki többre becsül annál, aminek látszom... Óvjon és vigyázzon – és persze legyen intelligens, aki bármilyen képtelen helyzetben képes felfogni, hogy mi történik vele, vagy éppen velem."
Soha ilyen elhagyatottnak, magányosnak nem tűntem még önmagam számára sem. Én a szánalmas kategóriába soroltam volna, de éreztem, hallottam a fiút, és ő egész máshogy dolgozta fel a történteket. Bájosnak, kétségbeesettnek, és valahogy az egész világ középpontjának állított be. Nem létezett az ő számára semmi, de ahogy mindezt felém sugallta a gyönyörű szemein keresztül, tökéletesen a frászt hozta rám.
Már nem engedtem a határozott ujjainak, kitéptem a fejemet a gyöngéd szorításból, és kihasználva pillanatnyi megrendültségét, kiugrottam az ágyból. Csak akkor kaptam észbe, hogy csupán egy a csípőmig érő fekete trikó, és egy slip volt rajtam, amikor a tekintetét elismerően végigsiklatta rajtam tetőtől a csupasz lábujjaimig.
Annyira képtelennek tűnt az egész helyzet, hogy már kedvem sem volt zavarba jönni. A feszültség egyre nőtt bennem, könnyek homályosították el a látásomat. Miféle ördögi erők űzik velem ezt a gonosz tréfát? Most már jólesett volna toporzékolni, tombolni, amiért valaki megszerezte a naplómat, és aljasul kihasználta az ott olvasottakat. Keserű lett az élet, és a szégyenem csak nőtt, ahogy az ágyamon kuporgó Aithérre néztem.
Megszólalt a telefon, én pedig őrült módjára kaptam utána. Megkönnyebbültem – ez mégis a való világ. Benyomtam a zöld gombot, és meg sem várva, ki lehet az, nagyot sikítottam a kagylóba. Így, hogy kiadtam a gyomromban felgyülemlett gombócot, sokkal jobban éreztem magam.
A fiú nem tűnt meglepettnek, inkább megkönnyebbülést láttam csinos vonásain elterülni, meztelen teste úgy fénylett az ágyamon, mintha olajjal vonták volna be. Szerettem volna végre szóra bírni ezt az isteni csodát, de nem úgy tűnt, mintha mondanivalója akadna. Csak ült szótlanul ajkán türelmes mosoly, mintha azt akarná mondani: Nincs semmi baj. Dolgozd fel nyugodtan! Én ráérek!
A telefon újra megcsörrent a kezemben, mire riadtan összerezzentem. Nem emlékeztem, mikor nyomtam ki. Ránéztem a kijelzőre, és ezúttal mohón nyomtam a zöld gombot.
– Juliette! Mi történik itt? – suttogtam rémülten a telefonba, mert tudtam, ha hangosan mondanám, biztosan megbicsaklana a hangom.
– Miért kiabáltál a telefonba, Jasmine? – kérdezett vissza barátnőm, de a naiv ártatlanság, amibe a hangját burkolta távol állt tőle, így a gyanakvásom szárnyakat kapott.
Juliette pontosan tudta, miről van szó! És a háttérben autózúgást hallottam?
– Hol vagy most, Juliette?
– Éppen hozzád tartunk Roberttel – felelte pillanatnyi szünet után. Szinte láttam magam előtt, ahogy cinkosan összevillan a pillantásuk, és hirtelen iszonyú méregbe gurultam.
– Te csináltad ezt? Gúnyt űzöl belőlem? – vontam kérdőre felháborodottan, de ő csak nevetett rajtam.
– Ugyan már, jobb dolgom is van annál, hogy a te naplódat böngésszem. De már meg is érkeztünk, gyere, nyiss ajtót! – hallottam a hangján, hogy mosolyog.
A házam előtt felhangzott Robert vén Mustangjának a morajlása. Tétován néztem a fiú felé, de ő már nem figyelt rám. Az éjjeliszekrényemen lévő órát, jegyzettömböt, lámpát elemezte az ő sajátos módján. Csupasz teste meg-megremegett, mire észbe kaptam, hogy talán fázik.
Mégsem engedhetem, hogy lebetegedjen, akárki legyen is, ezért gyorsan kikaptam egy óriási frottírtörölközőt a szekrényből, és odadobtam neki. Nem vártam meg a reakcióját, mert a földszintről türelmetlen dörömbölés hallatszott fel.
Dohogva szeltem a lépcsőfokokat, futtában magamra kaptam a korláton felejtett pizsamanadrágomat. Felülre már nem volt időm bármit is venni, de nem is érdekelt. Még ők türelmetlenkednek, mikor rám szabadítanak egy csupasz görög istent! Bosszúsan nyitottam ajtót, és barátnőm minden bűnbánatot mellőző, szemtelenül mosolygós arcával találtam szemben magam.
Juliette hatalmas hajzuhataga sötét fátyolként omlott a hátára, bokáig érő vörös szoknyája energikusan suhogott, ahogy belibbent a szűk előtérbe. Próbáltam rá igazán dühös lenni, vagy legalábbis úgy nézni, de ahogy átölelt, éreztem, ahogy komor maszkom a porba hull. Robert a háttérben elnézően nézett rá, aztán bocsánatkérő mosolyt villantott rám.
– Mielőtt megvádolnál bárminemű tolvajlással, elmesélhetném, hogy milyen izgalmas dolgot kreáltunk neked Rose nagyival! – hadarta izgatottan csillogó kék szemeivel.
Kétkedve húztam össze a szemöldökömet. Az egész szituáció annyira abszurd volt.
– Miről is kellene beszélgetnünk? – kérdeztem, miközben bevezettem az apró konyhámba a szinte vibráló barátnőmet.
Juliette kedvesen átkarolta a vállamat, aztán az első utunkba akadó székbe nyomott.
– Te csak üldögélj itt nyugodtan, én pedig elkészítek neked egy kiadós reggelit.
– Nem szoktam reggelizni – morogtam ellenségesen, de az agyam leragadt egy információmorzsánál. – Hány óra van?
– Reggel öt.
Nagyot fújtam. Bosszúsan figyeltem, ahogy Juliette otthonosan mozog a konyhámban, talán még nálam is jobban kiismerte itt magát, és pillanatok alatt összeütött egy ínycsiklandozó omlettet. Irigykedve figyeltem, mert bár én sem vetettem meg a konyhaművészetet, azért őt soha nem tudtam volna lefölözni. Sajnáltam is, hogy az édesapja annyira konokul ragaszkodott a hagyományokhoz.
Ez a gondolat egy újabb kérdést vetett fel bennem.
– Hogyhogy Robert és te együtt vagytok ebben a korai órában?
Cinkosan mosolyogtak egymásra, ahogy korábban is sejtettem, aztán Juliette visszafordult a reggeli felé átadva így a stafétát az ő Robertjének.
A férfi már a harminc felé közelített, és két éve udvarolt az én hebrencs barátnőmnek, aki velem egyidős volt. Robert végtelen türelemmel volt megáldva, mindent elnézett Juliette-nek, aki alaposan rá is számított erre a tulajdonságára, és mindig a végsőkig feszítette a húrt nála.
– Az igazság az, hogy még az este ott ragadtam Juliette-nél, és képzeld, az édesapja engedélyt adott rá.
– Roman? Roman megengedte, hogy az egy szem lányával töltsd az éjszakát? – Leesett az állam, a tekintetem döbbenten ingázott Robert markáns arca, és Juliette tarkója között.
A feje tetejére állt a világ, amíg aludtam? Vagy, ami még valószínűbb, most is alszom. Ennyi képtelen dolog nem esik meg egyetlen átlagos éjszakán sem.
Felnéztem Robert férfias arcába. Sötétbarna bőre, és tüskés, csaknem fekete haja volt. A szeme, ahogy náluk szinte mindenkié, barnán csillogott, markáns vonásait többnapos borosta mögé rejtette mindig. Nem volt olyan, magas, mint a szobámban gubbasztó fiú, mégis fel kellett rá néznem, és nem csak ültömben. Hihetetlen nyugalmat sugárzott magából. A kedves báty szerepét töltötte be az életemben.
Juliette zavartan pirulva, mégis izgalomtól csillogó kék szemeivel nézett rám a válla fölött.
– Na, azért a fantáziádat nyugodtan kordában tarthatod! – jegyezte meg, és felém legyintett a fakanállal.
Mennyivel könnyebb volt így minden, hogy ők itt voltak mellettem. Valószínűleg már a bolondok házát hívtam volna, ha egyedül kell megbirkóznom a valóra vált álmommal.
– Akkor elárulod, hogy mi ez az egész? – szegeztem neki a kérdést.
Juliette nem zavartatta magát. Nyugodtan elöblítette az utolsó tányért is, én pedig arra gondoltam, hogy ebben a helyzetben hogy lehet valaki ennyire tisztaságmániás. Türelmetlenül figyeltem, ahogy három tányérba szedi az omlettet, és elénk helyezi az asztalra. Kétségbeesetten néztem Robertre, aki komótosan helyet foglalt a hozzá közelebb eső széken. Tehetetlenül széttárta a kezeit, mire kifakadtam.
– Fogalmam sincs, hogy van hozzá ennyi türelmed! Én már régen kitekertem volna a nyakát!
Robert elnézően mosolygott, miközben szerelmes pillantást vetett Juliette-re.
– Elárulom, hogy a titok a ruhája alatt rejtőzik... – kezdte, de már nem tudta befejezni, mert Juliette bíborvörös arccal hozzávágta a törlőruhát. Robert nevetve szabadította ki az arcát, és bár megrovó pillantásokat kapott jutalmul, azért hősiesen végigvezette a mondandója fonalát. – A dekoltázsa ugyanis hipnotizáló amulettet rejt.
A kétértelmű megfogalmazás után már félő volt, hogy barátnőm feje lángra kap.
– Még jó, hogy Roman ilyen engedékeny lett – jegyeztem meg, aztán félbehagytam a gondolatot, és elakadó lélegzettel néztem a lépcső irányába.
Az eddig a szobámban türelmesen várakozó Aithér úgy döntött, hogy eleget ücsörgött. Lassan lépkedett lefelé a lépcsőn, barna szemeivel kíváncsian fürkészte az arcomat. Nyúlánk, izmos teste még mindig olyan volt, mintha fényes anyaggal vonták volna be, és áldottam az eszem, hogy hozzávágtam a törölközőt, mielőtt magára hagytam. Az a törölközőt, amit egyébként a hajamra szoktam csavarni, most az ő keskeny csípőjét ölelte körbe.
Juliette és Robert érdeklődve hajoltak ki az asztalból, hogy jobban láthassák, mitől állt el a szavam.
– Hát, igen – szólalt meg huncutul mosolyogva Juliette, szájába gyömöszölve egy adag omlettet. – Most már tudjuk, miért mondta Rose nagyi, hogy hozzunk magunkkal férfiruhákat!
A fiú csúfondáros mosolya lángba borította az arcomat.
