Tökéletes biztonságban... megjelölve 1.

Soha nem éreztem ehhez foghatót. Nem számított semmi. Belevágtam valamibe, mint egy őrült, és táncoltam ennek az őrületnek a hullámain. Minden feszültésg elenyészett, én pedig tobzódtam az újszerű érzésben, amiben nem volt semmi realitás, csupán a végtelen érzelmek bonyolult, mégis természetes kavalkádja.

A törölközőm hamar a földre hullott, de Jhonny a trikóján kívül mástól nem óhajtott megszabadulni. Azt sem tudtam, honnan szerezte meg a ruhákat, amiket ma vásároltunk, vagy hogy tudott bejönni a lakásba. Nem agyaltam ilyesmin, mert ő Jhonny volt, az én naplóm, az életem titkainak őrzője.

Beletúrtam selymes hajába, és közelebb húztam magamhoz a fejét, hogy még mélyebben beleveszhessek a csókjába. Nyelve bizalmas ritmusban mozgott az enyémmel, a szívem pedig közben vadul dübörgött a mellkasomban. Az érintése gyöngéd volt, ahogy végigcsúsztatta kezét a testemen, mégis perzselte a bőrömet.

Szerettem volna én is megérinteni. Végigsimítottam izmos mellkasán, lapos, feszes hasán, de amikor a melegítője alá próbáltam bejutni, rekedten nyögve húzódott arrébb.

– Mi a baj? – néztem fel rá gyanakodva, és kezemet a mellkasára téve tartottam távolabb attól, hogy újabb rohamot indítson az érzékeim ellen.

Amikor látta, hogy nem engedek, bosszúsan felsóhajtott.

– Félre fogod értelmezni.

– Tégy próbára! – vontam fel kihívóan az egyik szemöldökömet, majd magam elé szorítva a takarót feljebb csúsztam az ágyom. Jhonny mozdulatlanul, elbizonytalanodott pillantással figyelt, míg végül kibökte.

– Nem akarlak visszautasítani... – kezdte nem túl biztatóan, és valamit megláthatott az arcomon, mert sietve folytatta. – Sokminden történt veled mostanában. Sok különös dolog, ami nehezen felfogható... gondolom, bár ebben nincs sok tapasztalatom. A lényeg, hogy bár örömmel vállalnám magamra a vígasztaló szerepét, félek, később megbánnád, ha most engednél a felzaklatott ösztöneidnek.

– Azt akarod mondani, hogy...

– Pihenned kell! – szakított félbe gyorsan, szinte kiáltva az igyekezettől, nehogy befejezzem a gondolatmenetet. Felemelte a kezeit, mintha csillapítani szeretne, majd maga elé támaszkodott az ökleire. – Csak ennyit mondok. Pihenésre van szükséged. Én pedig... itt leszek később is, hogy... megvígasztaljalak.

Pajkos mosolyt villantott rám, miközben várta, mekkorát robbant az önbecsülésemben ezzel a lépésével.

Ölelő karjaiban, félelemmel takarózva… 3.

A zuhany jót tett a testemnek, Jhonny pedig a lelkemnek. A törölközőt végtelen óvatossággal tekerte a testem köré, közben folyamatosan beszélt, de már nem figyeltem, mit, csak a hanglejtéseire. Tökéletes kiejtése volt, mintha tőzsgyökeres let volna, mégis megmaradt benne a könnyed elegancia. Az a fajta volt, hogy ha elkezd beszélni egy partin, minden szempár rá szegeződik, képtelenség figyelmen kívül hagyni.

Olyan könnyedén emelt a karjaiba, mintha egy bábut tartott volna, nem az én – túl sok – kilóimat. Mire az ágyhoz értünk, már elaludtam. Feledve a gátlásaimat, magam mögött hagyva az őrületet mély kavargó álomba merültem.

A zöld szempár végigkísértett. A férfi arca torz mosolyra húzódott, és a mosolya egész a szemöldökén keresztülhatoló hegig folyt. Vörös haja az álomtenger hullámain lángra lobbant, a rám meredő pisztoly csövéből pedig egy zöld pikkelyes kígyó kapott felém, mintha meg akarna marni. A kígyónak lángoló fekete szemei, és hatalmas méregfogai voltak, melyekkel mélyen belemart a hátamba, amikor el akartam rohanni előle.

– Jasmine, én vagyok, minden oké – Jhonny hangja előbb jutott el hozzám, mint a szavainak az értelme.

Arra ébredtem, hogy átkarolja a vállamat, miközben én az álmomban valósnak vélt fájdalom elől menekülve feszítem magam hátrafelé. Amikor végre felébredtem, a testem ernyedten omlott a karjaiba, és elemi erővel rázott a zokogás. Nem tudtam, miért sírok, de olyan érzés volt, mintha egy gátat engedtem volna áttörni. Az elmúlt napon sokminden történt velem, ami több mint amennyit fel bírok dolgozni.

És Jhonny velem volt az őrületben. Rémesen nézhettem ki,a pillantása mégis telve volt rajongással, amikor végre abbahagytam a sírást és felnéztem rá. Több mint kellemes érzés volt.

– Most pedig... – szólalt meg vontatottan – ... mesélj a naplódnak!

Nem kérés volt, szolíd, de határozott parancs. Tudta, hogy minden éjjel írok bele. Tudta, hisz ő volt az. Most pedig azt akarja, hogy hangosan elmeséljem neki mindazt, amit egyébként leírni is alig mertem volna.

Farkasszemet néztünk a szobám félhomályában. Arrébb húzódtam, de nem annyira, hogy megszakadjon a testi kontaktus közöttünk. Szerettem az érintését. Szerettem, ahogy félresöpri a hajamat, hogy tisztán lássa az arcomat, mintha minden zavarná, ami ebben akadályozza.

Nem tudom már, mikor kezdtem vagy hol, de egyszerre azt vettem észre, hogy dől belőlem a szó. Egyik gondolat jött a másik után, és bár eleinte Saahról meséltem, későb addig hallgatott, hogy kibeszéltem a robbantót is.

– Csak állt velem szemben, és a pisztolyát rám szegezte. Különös volt az egész... – elbizonytalanodva elhallgattam egy pillanatra, Jhonny bátorítóan szorította meg a kezemet. – Először alkalma lett volna félrelökni enge, és továbbrohanni, de aztán valamiért megállt. Végigmért, és mintha... mintha örült volna. A téboly és az intelligencia sugárzott a szemeiből, és azt hiszem, ez a kettősség volt a legrémisztőbb benne. Ha okosan gyilkol, ésszerű logikával, az valamivel számomra félelmetesebb, mintha vaktában csinálná... Kész őrület az egész!

Annyira beleéltem magam a naplóírásba, hogy egész meglepődtem, amikor válaszreakcióként Jhonny odahajolt hozzám. Az óra odalenn az előszobában elütötte az éjfélt.

– Melletted vagyok. Most már soha többé nemleszel egyedül! – ígérte, én pedig éreztem, hogy teljesen elvesztem.

A pillantása megtelt érzelmekkel, ahogy rám nézett, az érintése olyan gyöngéd volt, ahogy végigsimított az arcomon, hogy könnyeket csalt a szemembe. Megtörtem. Az elveim, az érveim, hogy jobb lenne neki nélkülem, hirtelen az önzőségem vörös hálójába veszett. Nem érdekelt, mi a jó neki, az volt a fontos, hogy szükségem van rá.

Hirtelen előrehajoltam, és ajkaimat vadul az övére tapasztottam. Nem tűnt meglepettnek. Sőt, mintha elégedett lett volna, de már ez sem számított. Éreztem a testem köré fonódó erős karjait, a csókját, ami kitörölte a fejemből a vörös hajú merénylőt, és átadtam magam a pillanatnak, amit nekem szántak. A többit engedtem a feledésbe merülni.

Ölelő karjaiban, félelemmel takarózva... 2.

Nem emlékszem pontosan, miként is keveredtünk haza. Jhonny néha megkérdezte, merre forduljunk, és miközben próbálta összetartani egyre inkább remegő testemet, a szemeivel egyfolytában a környezetünket kémlelte.

Az egyik sikárotnál, amikor elhaladtunk előtte, váratlanul hangos robajjal eldőlt az egyik szemetes, a tartalmát az utcára ürítve. Jhonny egész testében összerándult, és izmait megfeszítve, támadásra várva fordult a sikátor felé. A támadónk egy tigrisbarna macska volt, aki hangos nyávogással bújt elő a szeméthalom közepéből.

Érdekes közjáték volt, és ha nem lett volna ez az átkozott remegésem, rá is kérdezek. Így azonban csak szótlanul tűrtem, hogy Jhonny újra átkaroljon, és továbbvonszoljon az utcán. A nap már vörösre festette az égboltot, mire beléptünk a házba. Bár meglepődtem az idő múlásán, nem említettem.

Egyáltalán, semmit nem említettem, semmiről nem beszéltem. Jhonny pedig hallgatott, vagy épp csöndesen, megnyugtató hangon beszélt a semmiről. Nem feszegetet semmit, nem erőltette, mintha pontosan tudta volna, milyen állapotban vagyok.

A házban kiismerte már magát. Szó nélkül vezetett fel a lépcsőn a fürdőszoba irányába, én pedig nem tiltakoztam. Egyfolytában az a zöld szempár villózott a szemeim előtt, és sehogy nem sikerült kivernem a fejemből a sok rémisztő információt, amit Corner adagolt nekem, míg Jhonny nem volt ott.

Hogy én vagyok az egyetlen, aki látta az arcát, hogy egy sorozat-robbantóval állunk szemben, hogy már ez volt a hetedik robbantása számtalan számomra arctalan és névtelen áldozattal, és hogy kiszámíthatóan keresni fog engem.

Váratlanul vizet éreztem magamon. Az egész testemre ráfolyt a kellemesen forró vízsugár, mire akaratlanul, mint akinek hátrarántják a fejét, felemeltem az arcomat. Lassan fogtam fel, mi történik. A fogaim hangosan koccantak egymásnak, visszhangot verve a fürdőszobámban. Még mindig remegtek, de a víz nagyon jólesett.

Hallottam Jhonny hangját, és először kétségbe estem. Még ruhában sem vagyok szép látvány, de anélkül…

– Ne... Nnne... – vacogtam, és bosszúsan szisszentem fel, mert képtelen voltam befejezni.

A szemeimet sem bírtam nyitva tartani, de a kezeim ökölbe szorulva markolták a zuhanycsőt. Megalázottnak éreztem magam, és rettegtem egy fantomtól, aki betolakodott az életembe.

Finom érintést éreztem a vállamon. Elhúzódtam. Nem akartam, hogy hozzám érjen, nem akartam, hogy lásson, és nem akartam, hogy részt vegyen ebben a leépült állapotomban.

Ő azonban nem tágított. Éreztem a mosdókesztűm érintését, kellemesen ismerős volt, de a határozott gyöngédség emlékeztetett, hogy kinek a kezére van húzva.

– Nincs semmi baj! – súgta és lehelete hűvösen csiklandozta a vállamat. – Vigyázok rád! Nem bánthat többé...

Folytatta... Folytatta végig, míg végigmosdatta a testemet, közben a lelkemet simogatta minden egyes becéző szavával.

Ölelő karjaiban, félelemmel takarózva... 1.

Őrület zajlott a köbön. A történtek utolértek, és lecsaptak blokkolt agyamra, mint a héja a gyanútlan mezei egérre. Hisztérikusan nevettem és sírtam felváltva, míg a mentősök ki nem érkeztek, és be nem nyomtak egy nyugtatót a vénámba.

Amikor lecsillapodtam, már legalább fél óra eltelt, közben Jhonnyt sehol nem találtam. Nem is igazán kerestem. A nagy darab nyomozó, Corner, néhányszor visszajött, hogy megnézze, kihallgatható állapotba kerültem-e már. Az állandóan gyilkos pillantását és az ösztönszerű nézelődését leszámítva szimpatikus volt, ahogy hozzáállt a dolgokhoz.

A nyugtató aktivitásának és a hisztériám múlásának találkozópontján végre észbe kaptam: hol van Sarah?

– Atyaúristen! – nyögtem, és hirtelen felálltam a mentőautó hátsó platójáról.

Túl hirtelen, mert azzal a lendülettel elsőre vissza is hanyatlottam. Az ujjaimat a halántékomra szorítottam, így próbálva megszüntetni a fejemben a zsongást. Elnyomtam magamban az újabb hisztériás rohamot – aminek a sikeres kivitelezéséhez nagyban hozzájárult az ereimben csörgedező nyugtató –, majd újra megpróbálkoztam a felállással. Az ezúttal lassabban végrehajtott mozdulatsor már kevésbé járt azzal a szédüléssel, ami az imént visszarántott, így alkalmam nyílt körülnézni kicsit.

A környéket ellepték az egyenruhások, de Saraht és Jhonnyt sehol nem láttam. Megpillantottam viszont Corner nyomozót, és lassan téblábolva felé vettem az irányt. Reméltem, ha már nem, hát némi információt azért tud adni azok után, amin keresztül mentem.

Míg felé sétáltam – vonszoltam magam –, próbáltam kizárni a fejemből a rémület hangjait. Mi van, ha Sarah elkóborolt, Jhonny pedig eltévedt, miközben próbálta előkeríteni? Mi van, ha közben az az őrült rájuk talált, és bántotta őket?

A semmiből váratlanul előttem termett egy kőkemény toronyszerűség, aminek bőszen nekiütköztem.

– Maga meg mi a fenét kóvályog itt? – dörrent rám egy mély hang, de beletelt néhány másodpercbe, mire rájöttem, hogy az otromba kérdés nekem szólt, és nem más tette fel, mint Corner.

– Saraht keresem. Hol van a kislány? – nyögtem, és a saját hangom idegennek hatott nekem.

– A barátja elvitte magával – magyarázta türelmetlenül a férfi, de közben szúrós pillantását végig rajtam tartotta, mintha attól félne, bármelyik pillanatban elájulok... vagy rávetem magam. Már én sem tudtam eldönteni.

– Hová vitte?

– Haza. Azt mondta a fickó, hogy visszajön, ahogy hazavitte a... – pillanatnyi szünetet tartott, mintha habozna, vagy meggondolná, amit mondott. A férfi minden mozdulata határozottságot, és erőt sugallt. Félelmetes volt, mégis bizalmat ébresztett bennem. – Igazából, a kislány mondta, hogy a barátja hazakísérheti őt...

Furcsán nézett rám, de én először éreztem megkönnyebbülést, mióta az a fickó berohant a parkba. Sarah okos kislány volt. Tudta, hogy Jhonny máshogy viselkedik, mint az átlagos emberek, és hamar szemet szúrna ennek a nyomozónak.

Hirtelen mehetnékem támadt, a szédülésem elmúlt, így jobbnak láttam, ha még azelőtt elindulok Jhonny után, mielőtt ő visszaérne Sarahtól.

– Hát, akkor örülök, hogy megismerhettem, és köszönöm, hogy segíteni próbált, amikor az az alak... Tudja!

Úgy nézett rám, mint akinek teljesen elmentek otthonról. Átgondoltam gyorsan, amit mondtam, és nem találtam benne semmi kivetni valót.

– Nem megy sehová! – jelentette ki felháborodottan, és sötét szemeit résnyire szűkítette. – Szemtanú lett, az istenért! Míg el nem mondja, mit látott, addig nem mehet sehová!

Éreztem, ahogy a szemeim csodálkozva elkerekednek, és ösztönszerűen becsuktam nyitva felejtett számat. Corner közelebb lépett, fenyegetően magasodott fölém, miközben hatalmas kezével a háta mögé intett.

– Látja azt az utcát? – kérdezte, mire kábán bólintottam. Az utcából még mindig dőlt a füst, a mentősök, rendőrök és tűzoltók mellett civilek is rohangáltak. Hordágyon toltak fekete zsákba burkolt alakokat, és a földre ültették a vérző sérülteket. Corner vádlón nézett rám. – Ha nem segít azonosítani, az a vadállat hamarosan meg fogja ezt ismételni!

– Nem mondtam, hogy nem segítek, csak előbb szeretnék...

– Mit szeretne?

Bosszúsan fújtam egyet, de gyáván hátráltam egy lépést. A férfi kisugárzása is veszélyes volt, attól féltem, agyoncsap, csak mert nem úgy táncolok, ahogy ő fütyül.

– Szeretnék pihenni egy kicsit. Átgondolni, mi is történt. Majd holnap...

– Holnap? – szakított félbe dühösen a férfi, és újra az utca felé mutatott, ahol egy túlságosan kisméretű fekete zsákba bugyolált alakot helyeztek a hordágyra. – Mondja meg annak a fiúnak a szüleinek, hogy máris segít nekünk megtalálni a gyerekük gyilkosát, csak előbb kipiheni magát!

– Corner! – csattant egy ingerült hang a hátunk mögül. Oda sem kellett fordulnom, minden érzékszervem megkönnyebbülve nyújtózkodott, mert tudta, hogy Jhonny az. Éreztem, ahogy mögém lép, és nem tudtam megmagyarázni, miért, de a legszívesebben hozzábújtam volna. Amikor újra megszólalt, ha lehet, még ridegebben csengett a hangja. – Ethan Corner, ugyebár?

– És maga?

– Jhonny Diary – vetette oda Jhonny, majd birtoklón átkarolta a vállamat, és magához húzott. Csak ekkor vettem észre, hogy az egész testemet rázza a remegés. – Nos, Corner nyomozó – folytatta vontatottan –, holnap fel fogjuk keresni az irodájában.

Hosszú pillanatig néztek farkasszemet, én pedig hiába próbáltam leküzdeni a remegést. Végül Corner ingerülten kifújta a levegőt, mintha idáig dühében benntartotta volna.

– Reggel – szólalt meg összeszorított foggal, majd nyomatékosan hozzátette. – Korán.

Az első robbanás 2.

Míg én tökéletesen megdermedtem, a környezetemben minden a kétszeresére gyorsult. A parkból az anyukák őrült iramban rohantak a csemetéjükért, hogy mielőbb biztonságba helyezzék őket a halálos fekete ruhás alaktól.

Először nem értettem, honnan jöttek rá, hogy veszélyes, de ez is csak az bizonyította, mennyire lelassultam. A férfi kezében egy fegyver volt, amit karlendítésenként lóbált a levegőben, ahogy hosszú lábaival berohant a parkba.

Mögötte a füstbe burkolózott utcából még egy sötét alak bontakozott ki, majd még néhány, akiket már nem volt alkalmam szemügyre venni.

– Jasmine! – hallottam a kiáltást a hátam mögül, mire összerezzentem. Jhonny hangjára magamhoz tértem.

Mintha kábulatból ébredtem volna, az agyam hirtelen kapcsolt, a szívem követhetetlen ritmusra váltott, a lélegzetem pedig elakadt. Már futottam volna, de késő volt. A férfi fegyverének fekete mélységével néztem farkasszemet.

– Ne mozdulj! – recsegte halk, fenyegetően rekedtes hangján, mely olyan volt, mint egy kiöregedett rockénekes, aki túl sokat piált és bagózott.

Bárcsak ez is piás lett volna, de nem volt az. Ahogy belenéztem a szemeibe láttam benne a józanságot. Intelligens pillantása elárulta, hogy minden a tervei szerint történik. Bárki lehetett volna a helyemben, neki mindegy volt, csak legyen egy civil, aki esélyt adhat a további menekülésre, a zsaruk bosszantására, bármire...

Léptek zaját hallottam a hátam mögül. pontosabban Jhonny lépteinek őrült rohamát. Rádöbbentem, a felszólítás nem nekem szólt, hanem neki, de esze ágában sem volt hallgatni rá. Rohant tovább, közben hallottam haragos fújtatását. A szívem már alig bírta a tempót, amit az adrenalin követelt meg tőle a véremben, mégis megkönnyebbültem, hogy valaki értem rohan.

Közben a férfi háta mögött egy hatalmas színes bőrű férfi jelent meg. Fekete öltönyt és vakítóan fehér inget viselt. A kinézete elegáns, de nem piperkőc hatású. Az ő kezében is fegyver volt, de nem fekete, hanem csillogó ezüstszínű. Olyan határozottan fogta, mint aki gondolkodás nélkül, bármelyik másodpercben képes elsütni.

– Ereszd le, seggfej, különben... – kezdte a fekete fickó, de a mondat feléig sem jutott, amikor az előttem álló alak hátranyúlt, felhúzta a fejére a kapucnit, hogy az arca már egyáltalán ne látszódjon, majd futásnak indult.

Jobbra rohant el, az öltönyös férfi meg olyat káromkodott, ami a döbbenetem merev falán is áthatolt. Két lépéssel előttem termett, és a képembe ordított.

– Földre! És maradjon is ott, míg vissza nem jövök!

Ebben a pillanatban vetődött rá Jhonny. Mint egy kecses puma, amely a hatalmas grizzlyre támad. A futásból fennmaradt lendületével nekirontott az öltönyösnek, és mindketten a földre zuhantak a lábaimhoz.

Az öltönyös fickó próbálta hatalmas alkatát bevetni, hogy Jhonny karját hátraszorítsa, de sikertelenül. Jhonny fürge volt, és erős. Nem olyan erős, mint a másik alak, de ahhoz eléggé, hogy lenn tartsa a földön.

A férfi átfordult fektében és hatalmas öklével állkapcson vágta Jhonnyt. Mintha egy párnát pofozott volna, Jhonny meg sem rezzent. A harmadik ütés után az alsó ajka felhasadt és vérezni kezdett, de még ekkor sem eresztette a férfit.

– Jhonny, ne! – kiáltottam, mikor végre elég erőt éreztem magamban, hogy visszafojtsam a hisztérikus kitörésemet. – Jhonny, ő azt hiszem, segíteni akart...

Először meg sem hallotta. Küzdött, mint egy vadállat, és lassan felderengett bennem, hogy miattam. Énmiattam csinálja ezt. Azért, mert azt hitte, ez a férfi is bántani akart, mint az előző. A gondolatra hevesen megdobbant a szívem, és odaléptem hozzá.

Remegő kezemet a vállára tettem, mire megrezzent, és vadul felém kapta a fejét. Barna szemeiben semmi melegség nem volt, keményen villant rám a pillantása, miközben egyik térdével az öltönyös fickó torkába térdelt.

Láttam a szemeiben, mikor ismert fel. A vadság azonnal eltűnt, átadva a helyét a zavarba ejtő rajongásnak. Az arcáról sugárzott a gyöngédség és az aggodalom, de az izmai továbbra is feszülten tartották a hatalmas fickót.

– Jól vagy? – kérdezte Jhonny, mire idegesen, csipetnyi hisztérikus felhanggal nevettem egyet.

– Ezt inkább én kérdezhetném... – mutattam rá.

A haja ziláltan lógott a homlokába, néhány tincs vadabbul a szemébe, a vadonatúj ingje a mellkasánál elszakadt, az ajkáról pedig vér folyt az állára.

Már épp válaszolni akart, amikor az alatta kifeszített alak megunta a várakozást, és kihasználta pillanatnyi megingását. Felemelte hosszú lábát, és egy villámgyors mozdulattal tarkón rúgta Jhonnyt, aki szédelegve dőlt előre. Egy másodperccel később mindketten talpon voltak, készen arra, hogy újra a másiknak rontsanak, de végül csak gyilkos tekintettel méregették egymást.

– Hé, Corner! Minden oké? – kiáltott a férfi háta mögül egy bajuszos egyenruhás rendőr, miközben gyanakodva szegezte a fegyverét Jhonnyra.

A Corner nevezetű kiköpte a szájában felgyülemlett vért, majd bólintott.

– Eegen. Pechemre a herceg rólam hitte, hogy gonosz sárkány vagyok, aki fenyegetni merészeli a királylányt – jegyezte meg epésen, míg le nem vette a szemét Jhonnyról.

– Rendőr vagy? – kérdezte Jhonny gyanakodva.

Corner elővett valamit a nadrágjából, és elénk tartotta.

– Ethan Corner különleges ügynök, FBI.

Szavaira, mintha egy zsilipet nyitottak volna meg az agyamban, az érzelmeim kavalkádja mind egyszerre robbantak ki belőlem. A félelem, a rettegés, az életem, ahogy lepereg a szemem előtt, a féltés Jhonny miatt... Minden.

Ahogy figyeltem a fényes jelvényt hisztérikus nevetés tört elő belőlem.