Ismerkedés 1.

Corner hatalmas termetével szinte befedte az egész ablakot. Széles vállain megfeszült a pólója, tökéletesen simára borotvált fejbőrén pedig megcsillant a szoba halovány fénye. Bőrének fénye akár az olvasztott tejcsokoládé, míg egész lényéből áradt a fenyegetés. Mégis úgy éreztem, nem tudna nekünk ártani. Nem azért áll itt, és hallgatja a tündérmeséinket, hogy aztán kigúnyoljon, vagy bezárjon bennünket valami tudományos laborba.

Jhonny őszintén beszélt mindenről, Juliette mamájáról, a különös átokról, a születéséről, az érzelmekről, amelyek hozzám kötik, és a csókunkról, mely életben tartja. Amikor az érzelmi rész szóba került, Corner oldalra fordult, és bár nem nézett rám, mégis tudtam, engem figyel.

– Akkor ő tökéletesen beléd van bolondulva, mint valami idomított kiskutya – intett a fejével Jhonny felé, és bosszúsan vettem észre, hogy nem kérdés volt, kijelentés. Corner nem zavartatta magát, és mivel Jhonny nem reagált sehogy, így hallgattam. – És mi a helyzet veled? Ez afféle domina-virtus nálad? Tetszik, hogy azt csinálsz vele, amit akarsz?

– Micsoda? – döbbentem meg az ostoba feltételezés miatt.

– Ne merészeld őt sértegetni! – vágott közbe Jhonny.

Már nem támaszkodott az ajtónak, támadó testtartást vett fel, és készen állt arra, hogy nekimenjen a nyomozónak, ha úgy látja. Cornert persze nem lehetett megfélemlíteni. Ahogy ott álltak az ágyam két oldalán úgy néztek ki, mint két ragadozó. Ethan egy hatalmas oroszlán, aki higgadt eltökéltséggel figyeli, ahogy a kölyöktigris az erejét próbálgatja rajta.

– Ugye most nem fogtok itt verekedni megint? – sóhajtottam idegesen.

Átfutott az agyamon, hogy mennyire jó végre fájdalommentesen sóhajtani, már csak a gipszbe börtönzött kezemet kellett volna kiszabadítani, hogy tökéletesen felújítottnak érezzem magam.

– Nem fogunk, ha visszafogja magát – mondta Jhonny, de a testtartása szemernyit sem enyhült.

Corner ezzel ellentétben úgy tűnt, hogy képes lenne ott helyben elaludni. Higgadtan nézett le rám mélyreható, sötét pillantásával.

– Ha nekem nem akarod elmondani, legalább magadnak ne hazudj! – mondta csendesen, mire Jhonny fenyegetően előrébb lépett egyet. Corner nem zavartatta magát. – A fiú halálosan szerelmes beléd. Te érzel feleennyire is iránta? Megérdemled, amit ajándékba kaptál?

– Túl messzire mész! – lépett még egyet előre Jhonny.

Képtelen voltam másfelé nézni. Ethan szemei hipnotikusan fogva tartották az enyémet. Mintha a saját félelmeimet megtestesítő démonnal néztem volna szembe. Szívem mélyéből fakadó rettegéseimet öltöztette kérdésekbe, és tárta elém, mint egy törvényszéki ítélethozó hivatal.

– Máshogy fogalmazok. Fel vagy rá készülve, hogy magadhoz láncold azzal a tudattal, hogy a varázslat nélkül talán nem kellenél neki?

– Ebből elég! – csattant fel Jhonny. – Tűnj el!

– Kedvellek, öcsi! – mondta komolyan, és láttam Jhonnyn, hogy elhiszi neki.

Ennek ellenére továbbra is izzó tekintettel méregette a nyomozót.

És Ethan Corner ezzel elindult az ajtó felé. Nem akartam elveszíteni, nem akartam, hogy emiatt tönkremenjen egy ígéretes barátság már az elején, de tudtam, hogy nem tehetek semmit.

Ethan az ajtóban megállt, hosszú ujjai a kilincsen pihentek, de nem fordult felénk, mikor megszólalt.

– Át kell gondolnom ezt az egészet...

Mondhatta volna még, hogy majd jelentkezik, jobbulást vagy hasonlók, de épp ő jegyezte meg néhány perce, hogy olyan nem kérdez, amit már tud. A visszájára fordította, így kénytelen voltam elfogadni, hogy kisétál az életemből.

Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, fülsiketítő csend telepedett szobára. Tétova zavartsággal szuggeráltam a kezeimet az ölemben, és a gipszemen Juliette kreatív mintáit, amik ott virítottak kaotikus rendezetlenséggel. Úgy éreztem, mondanom kellene valamit, de fogalmam sem volt, mit. Az elhangzottak igazán az enyémek voltak, Corner nem hibázott, csak úgy gondolkodott, mint én.

– Jasmine?

Nem feleltem, nem reagáltam, csak bámultam azokat a hülye mintákat, annyira, hogy már egészen elmosódtak a szemeim előtt.

Elkeseredett sóhajt hallottam Jhonny felől.

– Jasmine, kérlek, nézz rám!

A hangja akár a cseppentett csábítás, a szívem hevesen meglódult, és át sem gondolva engedelmeskedtem. Jhonny szemei szinte izzottak, ahogy rám nézett. Arcán a harag, a gyűlölet, a félelem váltakozott. Előrehajolt hozzám, de nem nyúlt hozzám, mintha félne az elutasítástól.

– Nem számít – suttogta csöndesen.

A hangja simogatta a lelkemet, és átszakította bennem a gátat. Próbáltam józannak maradni, visszanyelni a könnyeimet, és a Corner-féle higgadtsággal megbeszélni a dolgot, de Jhonny ezzel a két szóval teljesen összetört.

Könnyeim ködfátyolán keresztül néztem fel rá.

– De igenis számít, Jhonny! – leheltem.

Hirtelen a tenyerébe temette az arcomat, pillantását pedig keményen az enyémbe fúrta.

– Nem. Ez csak egy idióta, okoskodó, barom! Semmit nem tud rólunk, nem érzi át az egésznek a lényegét.

Megragadtam az arcomra szorított kezeit.

– A lényeg éppen te vagy! Nem élhetünk úgy, mintha minden normális lenne, amikor a te érzelmeid nem valósak – mutattam rá, de mintha számított volna erre a kirohanásomra, azonnal visszavágott.

– És a tieid?

– Az... az enyémek?

– Igen, mi van a te érzelmeiddel? Ha úgy van, ahogy Corner mondja, akkor mondd meg, és én elmegyek – ígérte elszántan. – Egy szavadba kerül, és nem látsz soha többé, de nem mehetsz el az öregasszonyhoz, hogy véget vess annak, ami vagyok!

– Ez nem ilyen egyszerű, Jhonny! Önálló életed lehetne, amiben nem vagy hozzám láncolva!

– Az nem lenne élet! – makacskodott, n pedig ingatni próbáltam a fejem, de nem eresztett a szorításából. Kicsit olyan volt, mintha kétségbeesetten kapaszkodnánk egymásba, miközben szakítani próbálok vele.

– Azért mondod ezt, mert a varázslat ezt mondatja veled, de...

– Nincs de, Jasmine! Ez nem olyan dolog, amit egyedül eldönthetsz! A fenébe! Én szeretek szerelmesnek lenni beléd! Nem akarok olyan életet, ahol elveszíthetlek!

Döbbenten meredtem rá. A szívem mintha trambulinon ugrált volna, és éreztem, hogy megint csatát veszítettem.

Corner nyomozó vagy Ethan? 2.

– Szeretném, ha elmondanád, mi folyik kettőtök között – szegezte nekem a kérdést abban a pillanatban, ahogy az ajtó becsukódott Jhonnyék mögött.

Tisztában voltam vele, hogy a kérdést elég sokáig őrölte magában. Lényének minden türelmét bevetette, hogy kellő időt hagyjon nekem a felépülésre. Minden nap benézett. Vagy a szokásos FBI szerkót – öltöny nyakkendővel szerelését – viselte, vagy pedig, amit jelenleg is, a civil, laza farmer, izompóló összeállítást.

– Mióta szeretnéd feltenni ezt a kérdést? – kérdeztem, és éreztem, hogy akaratlanul is szétterül az arcomon egy csúfondáros mosoly.

Máskor Corner vette volna a lapot, és engedte volna, hogy elblicceljem a témát, most azonban komoly maradt. Válaszokat akart.

– Miért van az, hogy valahányszor puhatolózom, te rendszeresen kitérsz a válasz elől? – folytatta kíméletlenül a faggatózást, én pedig legalább olyan makacsul hallgattam. Közelebb lépett, és megállt az ágyam lábánál. – Miért van, hogy minden éjjel megcsókolod ezt az ürgét, aki utána úgy néz ki, mintha átesett volna valami francos wellness-kezelésen? Miért neked kell megcsókolni, és nem neki? És miért gondolom, hogy ennek nincs köze a női-férfi egyenjogúsághoz?

– Túl sok kérdésed van, Corner – mutattam rá.

– Nem bírom, ha hülyének néznek, Jasmine.

Bosszúsan néztem fel rá.

– A melltartóm méretét nem akarod megkérdezni?

Arrogánsan vállat vont.

– Olyat nem kérdezek, amit már úgyis tudok.

– Majd nehogy elfelejtsd a születésnapomon! – gúnyolódtam védekezésképpen, mert megijesztett a mindentudása.

A következő pillanatban hirtelen felém mozdult, előrehajolt, és a testem két oldalán megtámaszkodott az ágyon. Sötét pillantásával szinte keresztülfúrta a szemeimet. Jeges borzongás futott végig rajtam, és kivételesen én szerettem volna, ha Jhonny minél előbb visszatér hozzám.

– Most nem hivatalos szervként vagyok itt, Jasmine! – mondta, majd egy gondolatnyi hezitálás után hozzátette. – Gondolhatod, hogy nem az ügyeletes doktornő miatt járok be civilként, hm? Kedvellek az idióta, kakaskodó pároddal együtt, csak tudni szeretném, mibe csöppentem, mert az teljesen világos, hogy nem hétköznapi. Nem szeretek sötétben tapogatózni.

– Nem szeretnéd az igazságot sem.

– Ezt inkább én szeretném eldönteni, ha nem bánod.

– Ha már így rákérdeztél, igenis bánom. Ez a mi dolgunk, a mi életünk. A te dolgod az, hogy elkapd azt a barmot, aki ideláncolt ehhez a kórházi ágyhoz!

Már kiabáltam, és hevesen gesztikuláltam, ami más férfit eltérített volna, Ethan azonban tántoríthatatlan volt. Nem volt rá jellemző, hogy továbbálljon csak, mert valaki megemelte a hangját. Az ő gyomra többet elbírt viselni, mint bárkié, akit eddig ismertem. Talán, ha elmondanám neki...

Nem! FBI ügynök. Azonnal hívná valamelyik furaságokkal foglalkozó ügynökcsoportját, és kísérleteznének rajtam is és Jhonnyn is. Nem akartam, hogy ez megtörténjen.

Mielőtt hangosan is kimondhattam volna, nem láttam, hisz Corner lőttem állt, de éreztem, hogy kinyílik az ajtó. Jhonny jött vissza, ebben teljesen biztos voltam, és megrémültem a boldogságtól, ami elöntött, ahogy meghallottam a hangját.

– Lemászhatna róla, még nem jött teljesen rendbe – szólalt meg Jhonny higgadtan.

– Tudod, hogy nem bántanám, Jhon!

Ahogy telt az idő Corner nem volt hajlandó azon a néven szólítani Jhonnyt, amit én adtam neki. Azt mondta, túl kiscsávós ahhoz a mély érzelemhez, amit lát benne, mikor rám néz.

– Nem is azért akarom, hogy hátrébb menj, hanem mert benne vagy az intim szférájában.

– Úgy sem bántanám. De addig ma nem megyek el, míg el nem mondjátok, mi folyik itt.

Jhonny sóhajtott, majd becsukta maga mögött az ajtót, és nekitámaszkodott. Úgy tűnt, tisztában van vele, hogy Juliette jó darabig nem tér vissza.

Egy hosszúra nyúlt másodpercig farkasszemet néztek, aztán Jhonny lassan beszélni kezdett. Mindent elmesélt. Corner... Ethan egy darabig hallgatta, közben még csak nem is pislogott, majd odasétált az ablakhoz, és kinézett az alkonyodó városra. Háttal állt nekünk, mégis biztosan tudtuk, hogy mindenre figyel, tárol, megemészt.

Lélegzetvisszafojtva vártam a reakcióját, amikor Jhonny a történetben elért a mosthoz.

Corner nyomozó vagy Ethan?

Az első gondterhes nap után már simábban pörögtek az események. Corner nyomozó behívatta a profilkészítőt, és a pontos leírásommal együtt végül sikerült élethű képet készíteni a robbantós őrültről. Jhonny kedvesen megszorította a kezem, amikor látta, hogy megborzongok a kép láttán. Corner azonban rám se hederített, csak kikapta a rajzoló kezéből, és elviharzott, hogy szétküldje a megyében mindenfelé.

A kórterem előtt váltószolgálatban voltak az őrök, és mindenki végtelenül kedves volt. ég azok is, akik szánakozva nézték gipszbe börtönzött kezemet.

A napjaim gyorsan pörögtek egymás után. Jhonny végig mellettem volt, szó szerint mindenben a segítségemre akart lenni, és amikor megfenyegettem, hogy aznap jóval éjfél előtt fogok elaludni, csak akkor engedett ki a mosdóba. Persze akkor sem egyedül – felhívta Juliette-t, és megkérte, azonnal jöjjön a kórházba.

Juliette halálra váltan érkezett meg, és amikor megtudta, hogy csupán a zuhanynál lenne rá szükségem, fogta az ágy alá készített ágytálat és fenyegetően felemelve indult Jhonny felé.

– Azt hittem, valami baja van, te bolond! – kiabálta, és lesújtott az ágytállal Jhonny izmos vállára.

Jhonny nevetve lépett arrébb, de úgy láttam, meg se kottyan neki, hogy szétvernek rajta egy egész klotyót.

– Hiszen baja van – mutatott rám magyarázatképpen. – Szeretne megfürdeni három hetes cicamosdás után. Nem hívtalak volna, de nekem nem engedte, hogy csináljam.

Juliette hirtelen abbahagyta a csépelését, és ahogy megállt mozdulat közben, felismerés suhant keresztül csinos vonásain. Éreztem, ahogy a vérem sűrűn az arcomba szökik. A barátnőm bizonyára tudta, halálra rémít a gondolat, hogy Jhonny egy szál semmiben kimossa megfáradt testemből a csatakot, vagy egyáltalán...

– Óóóh – kanyarintotta érzéki ajkaival sejtelmesen a meglepett hangot –, értem már. Mindent értek. Teljesen jól tetted, hogy hívtál.

– Igazán? – kérdeztük egyszerre.

– Hát persze. Csak mielőtt kezelésbe veszlek, el kell mennem, beszerezni ezt azt – vonta meg a vállát, majd macskaszemeit összeszűkítette, úgy vette szemügyre Jhonnyt.

– Mire készülsz, Juliette?

– Csupa jóra – kacsintott jókedvűen, majd visszatette az ágytálat a helyére, és megragadta Jhonny kezét.

– Tiszta a kezed? – csúfolódott Jhonny, mire barátnőm a szemeit forgatta.

– Az ágytál tiszta, Mr. Nagyokos, Jasmine sosem használná. Na, gyerünk, ne húzd a drága időmet!

– Hová viszed? – kérdeztem riadtan, amikor láttam, hogy az ajtó felé vonszolja a vonakodó Jhonnyt.

– Egyelőre nem rád tartozik... – vágta rá Juliette, de aztán észrevehette rémült pillantásomat az óra felé, mert hozzátette. – Ne izgulj, visszahozom időben.

Tiltakozásra nyitottam a számat, de már nem volt időm hangot adni, mert nyílt az ajtó, és Corner lépett be civilben. Juliette csaknem beleütközött, de ezúttal időben visszafogta magát.

– De jó, hogy jön. Vigyázhatna kicsit Jasmine-re, míg mi veszünk ezt-azt – fecsegte fölöslegesen, hisz nyilvánvalónak tűnt, hogy épp indulnak.

Corner gúnyosan felvonta az egyik szemöldökét sima homlokába, ahogy észrevette Jhonny gyanakvó pillantását.

– Miért is van itt?

– Hogy vigyázzak rá, míg maguk elmennek venni ezt-azt.

A szavaiból sütött a félreértelmezhető gúny, de Jhonny nem foglalkozott vele. A fogait csikorgatta, míg odalépett az ágyamhoz. Lehajolt, én pedig elvesztem a barna szempárban.

– Mit szeretnél? – súgta reménykedve.

Felnyúltam, és végigsimítottam borostás arcán.

– Hogy kikapcsolj kicsit ebből az őrületből.

– Nincs rá szükségem – morogta kedvetlenül, de azért elindult Juliette után.

– El sem búcsúzol? – kérdeztem sértődöttséget színlelve, somolyogva. Tudtam, mit fog felelni.

Megállt az ajtóban, és ellenségesen meredt Cornerre.

– Nem. Majd, ha visszajöttem – mondta, majd még egy pillanatnyi hezitálás után kirontott az ajtón.

A hirtelen beállt csendben felnéztem a nyomozóra. Corner arca kifürkészhetetlen volt, vastagan duzzadó izmos karját összefonta széles mellkasán, és várakozón nézett rám. Hirtelen egészen aprónak éreztem magam, és a férfi hatalmas termetének köszönhetően, mintha a szoba is összement volna. A fenyegetés tapintható volt...

Majdnem elfeledve 4.

Az ügyeletes orvos, pontosabban doktornő, lényegesen türelmesebb volt, mint a mentős. Addig engedte Jhonny jelenlétét, amíg csak lehetett. Az órák lassan vándoroltak, és én nem mertem engedni, hogy telenyomjanak fájdalomcsillapítókkal. Féltem, túlságosan eltompítana, és nem emlékeznék a legfontosabb dologra.

Dr. Slone a röntgenbe már nem volt hajlandó engedélyezni a belépését, így Jhonny megtorpant az ajtóban. Nem láttam, de biztosan tudtam, hogy addig ott marad, míg ki nem tolnak újra. Kétségbeesett pillantása elkísért a fájdalmas vizsgálatra. A doktornő biztos volt benne, hogy eltört néhány bordám, és a csuklóm, de pontos képet akart látni a csontvázamról.

A vizsgálatot hosszúnak, fárasztónak, és túlontúl fájdalmasnak éreztem. Dr. Slone végig a szomszédos fülkében figyelt monitoron keresztül, és utasításokat osztogatott az ápolónőknek, hogy merre forgassák a kezemet, később pedig engem.

Túl sokáig tart, gondoltam rémülten. Vajon Jhonny hogy érzi magát? Már húszadszorra kérdeztem meg az időt, és éppen ennyiszer nyugodtam meg, amikor azt mondták, hogy még csak éjjel tíz óra múlt. Megnyugtattak, hogy éjfélig még bőven van időnk, addigra már rég a kórtermemben fogok szunyókálni.

– Nem akarok aludni – hajtogattam makacsul, ők pedig elnéző-rosszalló mosollyal néztek le rám.

Ugyan mit tudhatnak? Semmit! Ki tudja, milyen hatással van Jhonny létezésére ez a külön töltött időszak. Olyan sápadtnak és tanácstalannak tűnt, ahogy ott maradt a bezáródó ajtó mögött.

Végre minden szögből sikerült felvételeket készíteniük rólam, és a doktornő kimondta a hőn áhított szót: Végeztünk! A megkönnyebbülés fájdalmas örvénye hullámzott végig rajtam, ahogy újra átraktak a vizsgálóasztalról a hordágyra.

Alig vártam, hogy kiérjünk az ajtón, de Dr. Slone ekkor már ragaszkodott hozzá, hogy fájdalomcsillapítót nyomjon a kézfejembe rögzített kanülön keresztül. Valahol hálás voltam, valahol bosszankodtam.

A szer azonnal hatni kezdett, éreztem, ahogy szemhéjam ólomsúllyal nehezedik. Küzdöttem a sötétség ellen, amely gyógyítón ölelt körbe.

– Nem mehetnénk végre? – csattantam fel türelmetlenül, amikor már a sokadik leletet adták át a fejem fölött egymásnak. Pontosabban azt hittem, felcsattantam, kiáltottam, mert már annyira elegem volt a totojázásukból. Végül azonban csak csöndes suttogás hagyta el a számat, ahogy az injekció lelassította a nyelvemet.

Még ezek után is eltelt legalább öt visszahozhatatlan perc, mire végre kitoltak a vizsgálóból. Amennyire a helyzetem engedte, körülnéztem, és legnagyobb megdöbbenésemre Jhonny nem volt sehol.

– Hogy van? – magasodott fölém egy sötét alak.

Szemei, mint két fekete gyémánt úgy ragyogtak, és azonnal felismertem benne kedvenc bosszantó nyomozómat.

– Corner, maga mit keres még itt? – suttogtam belassultan.

Arrogáns mosoly futott át az arcán.

– Még tartozik nekem egy képpel...

– Hol van Jhonny? – szakítottam félbe.

Olyan halk voltam, hogy ha nem figyelt volna rám eléggé, talán meg sem hallja, hogy neki beszélek. Azt hihette volna, hogy magamban motyogok a gyógyszerek hatására. De Ethan Corner nem ilyen volt – kezdtem szimpatizálni a profizmusával.

– Jhonny? Jhon? A fickó, aki piócát játszott? – kérdezte ironikusan.

Egy pillanatra a begyógyszerezett agyam megakadt a Jhon elnevezésen, de továbbsiklott elmém gyönge ujjai között. Bólintottam, mire az ügynök a kórház parkjába vezető ajtóra mutatott.

– Kiszellőzteti a fejét. Elég vacakul nézett ki, de nem engedte, hogy bárki megvizsgálja...

– Keresse meg nekem! – szóltam közbe ismét.

Meghökkent-gyanakvó pillantás volt a válasz.

– Mindjárt visszajön.

– Keresse meg, kérem! Nem tud visszajönni... Mennyi az idő?

– Össze-vissza beszél – szólt közbe a doktornő, aki idáig a papírokkal volt elfoglalva. Szemrehányó pillantást vetett a nyomozóra, majd megrovó pillantással fordult az ápolóhoz. – Miért nem vitte még a kórtermébe? Pihenésre van szüksége. Corner nyomozó később is kihallgathatja!

– Ne! Kérem! – megint csak bosszantó nyöszörgés a kiáltás helyett. Kinyúltam és megragadtam Ethan csuklóját a sérült kezemmel. Felszisszentem, de próbáltam olyan erővel szorítani, amennyire tőlem tellett. – Hozza oda hozzám, kérem!

Az ápoló úgy döntött, ideje teljesítenie főnöke parancsát, így a kezem visszahullott mellém a hordágyra. Ahogy végiggurított a személytelen fehér folyosókon, magamon éreztem Corner értetlen pillantását.

Értékes percek teltek számomra értéktelennek tűnő cselekedetekkel. A legszívesebben azonnal felkeltem volna, hogy rohanjak megkeresni őt. Nem akartam elveszíteni, mielőtt alkalmam lett volna kiélvezni a pillantását, ami azt sugallta felém, hogy tökéletes vagyok, és elfogad engem teljes valómban.

Ehelyett hagytam, hogy átpakoljanak a kórházi ágyamra, begipszeljék a kezemet, és kényelembe helyezzenek az önműködő háttámlájú ágyamban. Mikor végeztünk már csaknem teljesen elnyomott az álom.

Ekkor hirtelen kivágódott az ajtó, és Juliette jelent meg nagy hévvel.

– Szia, gyönyörűm! – üdvözölt arcán meleg mosollyal. Kábán éreztem az arcomat, reméltem, hogy sikerült viszonoznom. Juliette hátradobta fekete sörényét, és fejével az ajtó felé intett. – Na, kit hoztam neked?

Mintha a fejemet is odagipszelték volna az ágyhoz, kényszerrel fordítottam a jelzett irányba, és elakadt a lélegzetem. Robert és Ethan vállán átvetve Jhonny hosszú karjai, ahogy betámogatták a kórterembe. Juliette gyorsan becsukta az ajtót, majd Jhonny háta mögé csúsztatta a hatalmas karosszéket, ha netán hátrafelé zuhanna, amikor elhagyja jártányi ereje.

Sápadtabb volt, mint egy vámpír a filmekből, ajkai fölött és a homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek. Barna szemei máskor melegen csillogtak, most mintha megkínzottan nézett volna le rám. Ethan megállt az ablaknál, és próbálta minden realitását a háttérbe nyomva szemlélni az eseményeket.

– Hogy érzed magad? – kérdezte Jhonny fojtott hangon.

Láttam, ahogy a pillantása a gipszemre esik, és összeszorítja az állkapcsát.

– Jhonny....

– Hm?

– Csókolj meg!

Mosoly suhant át megkínzott vonásain.

– Nem lehet. Neked kell.

Felháborodott horkantás hallatszott az ablak mellől, majd tompa puffanás. Holnap majd megkérdezem Juliette-t, nem fél-e attól, hogy tettlegesség miatt rács mögé kerül.

– Akkor csak hajolj ide, mert nem hiszem, hogy képes vagyok fel...

Odahajolt. Gyűlöltem a fájdalomtól elködösült tekintetét. Felemeltem ép kezemet, végigsimítottam arcának tökéletesre faragott élén, majd beletúrtam a hajába a tarkójánál. Közelebb húztam a fejét, hogy ajkaimmal elérjem az övét.

Csöndes bizsergés áradt szét bennem. Ahogy az ajkaink találkoztak, Jhonny azonnal átvette az irányító szerepét. Tenyerébe temette az arcomat, és gyöngéden, mégis szenvedélyesen csókolta végig a szám minden szegletét.

Lassan engedett el, mire újra kinyitottam a szemem. Elöntött a békesség és a megkönnyebbülés. Hallottam Corner elakadó lélegzetét. Jhonny újra tökéletesen festett, mintha semmi baja nem lett volna. Bágyadt mosolyom boldog tükörképe volt az övének. Minden rendben volt.

Valahol nem messze egy templom harangjai elütötték az éjfélt.