2010. november 6., szombat

A létezés csókja 2.


– Nem értem, miről is beszélsz pontosan – jegyeztem meg kimérten, és a hűvös látszatot elég nehezen sikerült fenntartanom, ahogy éreztem a férfi érintését.

Barna szemei melegen villantak rám.

– Azt hittem, tovább fog tartani, de örülök, hogy viszonylag hamar sikerült félretenni a kétségeidet – duruzsolta halkan a férfi, én pedig veszélyes remegést éreztem a gyomrom tájékán. Nem akartam ezt, nem akartam így érezni, megpróbáltam elhúzni a kezemet, de ő egy hirtelen mozdulattal följebb csúsztatta az ujjait, és a tenyeremet kezdte simogatni a hüvelykujjával. – Hamarosan a gátlásaidat is levetkőzöd előttem.

Ígéretnek hangzott. Nem afféle "csak elhangzott, de soha meg nem valósított ígéret", hanem aminek a beteljesüléséről saját kezűleg fog gondoskodni méghozzá rövid időn belül. A szóhasználata, vagy, ahogy kiejtette érzéki ajkain, vagy a kettő együtt a szívemet őrült tempóra sarkalta. Szerettem volna, ha mindez meg sem történik. Ha az egész csupán egy kedves kis rémálom. Őrületes félelem dübörgött a füleimben, nem is hallottam, hogy bárki szól hozzám.

Ez mind igaz. Valóságos. Az egész férfi idetoppant az álmaimból, hogy fenekestül felforgassa az én békés, nyugalmas kis életemet. Rémület kerített a hatalmába. Nem akartam ezt. Sehogyan sem akartam, hogy ez a férfi itt legyen a nappalimban, a konyhámban, és mindenhonnan lássam a tökéletességét.

Kirántottam a kezemet az övéből, majd idegesen a hátam mögé rejtettem, és bizonytalan pillantást vetettem Juliette-re.

– Mit akar mondani?

A barátnőm kuncogása már-már megszokottá vált ezen a reggelen, de ebben a pillanatban meg tudtam volna fojtani miatta.

– Azt hiszem, ez teljesen nyilvánvaló.

A férfi szeme kedvesen csillant meg, de a mosolya csúfondárosan villant felém. Mintha pontosan tudta volna, hogy mi zajlik le bennem, pedig bizonyos voltam benne, hogy fogalma sem lehet róla.

– Hogyhogy most tudsz beszélni? – fordultam a férfihoz.

– Nem szólalhattam meg addig, míg érdemesnek nem tartottál.

– És most úgy gondolod, hogy annak tartalak? – néztem rá kétkedve, mire a mosoly eltűnt az arcáról.

– Ezt nem én ítélem meg. Bennem csak egy érzés van, ami egyszer csak megengedte, hogy hallassam a hangomat. Míg nem hittél ebben az egészben, addig nem voltam erre képes. Abban a pillanatban, amikor kicsírázott benned a hit, meg bírtam szólalni.

– Oh – mondtam, mert semmi értelmesebb nem jutott eszembe.

Hogy valaki ennyire belém lásson, egyáltalán nem volt ínyemre. Gondosan felépítettem magam köré egy stabil, szinte bármilyen szociális támadást kivédő falat. Hosszú évek munkája volt, sok fájdalom-és tapasztalattéglából kirakva. Erre idetoppan a nekem rendelt férfi, és könnyedén keresztülsétál rajta. Ez nagyon nem volt jó.

A mobilom távoli csöngése mentett meg a további kínos társalgástól.

– Lehozzam? – ajánlkozott Robert, de egy gyilkosnak szánt pillantással belé fojtottam a szót.

Magam mögött hagytam az egész őrületet, és felrohantam a lépcsőn. A szobámba érve zihálva szedtem a levegőt. Vártam két másodpercet, mielőtt benyomtam a hívásfogadás gombot.

– Igen?

– Jasmine? – hallottam egy vékony kis hangot a vonal túlsó végén. – Valami baj van, hogy nem jöttél?

– Sarah?

Hangosan a homlokomra csaptam, majd kiléptem a folyosóra, hogy a falra akasztott órán ellenőrizzem, mennyi az idő. Fél óra késésben voltam.

– Azt ígérted, ha ma nem esik, akkor kimegyünk a parkba – cincogta kétségbeesett hangon a kislány, én pedig valódi szörnyetegnek éreztem magam.

– Nagyon jó lenne, Sarah, de...

Lefelé tartottam a lépcsőn, hogy megkérdezzem Juliette-et, nincs-e kedve pesztrálni Aithért, míg én elvégzem a dolgomat, de legnagyobb döbbenetemre csak a férfit találtam a földszinten.

– Tartsd egy kicsit, Sarah! – szóltam a mobilomba, majd kérdőn néztem a kíváncsian fürkésző férfira. – Hová lett Juliette?

Érzéki ajka széle megrándult, gondoltam az elfojtott mosolytól.

– Azt hiszem, elmenekültek – felelte találóan a férfi.

Már igazán kétségbeestem. Mi a fenét csináljak? Mégsem vihetem magammal, de a házamban sem akartam hagyni. Kinyírom Juliette-t!

– Sarah, nem baj, ha elviszem egy barátomat is? – szóltam újra a telefonba, és bár nem néztem a férfira, mégis éreztem felcsillanni az érdeklődést.

– Akkor mégis jössz? – hallottam a kislány reményteljes hangját, és összeszorult a szívem tőle.

– Persze, hogy megyek, édesem! – ígértem, majd tétován, habozva a hangomat lehalkítva hozzátettem. – Akkor nem baj?

Sarah kilencéves kora ellenére bizonyos dolgokban rendkívül éleslátó volt.

– Pasi?

– Na, de Sarah!

– Szóval pasi... Jöhet.

– Kösz, sietünk – mormoltam a telefonba, majd letettem, mielőtt a kislány valami fantazmagórával támad le.

Álmaim megtestesítője felé fordultam, éreztem az arcomon a kétkedést, mégsem tudtam ellene tenni semmit. Nem bírtam felfogni, hogyan lehetséges, hogy mindez megtörtént. Általánosságba véve nem voltam túlzottan racionális gondolkodású, mégis annak éreztem magam ebben a pillanatban.

– Mi a neved? – kérdeztem a férfitól, mert mégsem hívhatom Aithérnek a kislány előtt.

Vonzó arcán szívdöglesztő mosoly ragyogott fel.

– Általában úgy neveztél: "valaki" vagy "álompasi". – Nem feleltem, de éreztem, ahogy az arcom egyre inkább átforrósodik. A férfi arcán végtelen gyengédség, szemeiben együttérzés csillogott, ahogy közelebb lépett hozzám. – "Én nem vágytam tökéletességre. Annyit viszont szerettem volna, hogy végre nekem is akadjon valaki..."

– Oké! Ennyi elég lesz, rendben? Sok ostobaságot összeírtam abban a vacakban – szakítottam félbe hirtelen, mert félő volt, hogy az arcom ott helyben lángra kap. A mobilomat a kezemben tartva, hevesen gesztikulálva kezdtem magyarázni neki. – Nézd! Elhiszem, rendben? Elhiszem, hogy az vagy, akinek mondod magad, és elhiszem, hogy minden gondolat, amit leírtam, az benned van. Valószínűleg komoly pszichiátriai eset vagyok, de Juliette miatt elhiszem neked.

– Jól érzem, hogy van itt egy "de"?

Figyelmen kívül hagytam a hangjából áradó iróniát.

– De... Nem akarom, hogy idézz belőle. Azok a gondolatok arra voltak jók, hogy kiírjam magamból őket... – kicsit lelassultam, a kezeim szerencsétlenül hullottak a testem mellé, és szánalmas elkeseredettséggel néztem fel rá. – Hogy ne feszítsenek belülről. Csak ennyi. Nem volt más funkciójuk. Nem jók arra, hogy emlékezzek rájuk.

A férfi komolyan nézett rám. Most valahogy sokkal érettebbnek tűnt, mint első pillantásra. Akkor egy túlérett – egy nagyon, nagyon ellenállhatatlan – kölyöknek tűnt, azonban ebben a pillanatban, mintha éveket öregedett volna néhány óra alatt.

Közvetlenül elém lépett, szinte éreztem a testéből áradó hőt. Tekintete az enyémbe fúródott, és nem eresztett. Éreztem, ahogy megfogja görcsösen ökölbe szorított kezeimet, és hatalmas markába zárja. Százhetvennégy centimmel nem voltam éppen alacsony termetű, viszont ő legalább százkilencven lehetett, mert igencsak fel kellett néznem rá.

Amikor megszólalt a hangja mélyebben szólt, mint eddig. Könnyed rezgésével mintha egyenesen a lelkembe beszélt volna.

– Nincs semmi szégyellnivaló mindabban, amit leírtál – mondta, majd amikor látta, hogy tiltakozni akarok, gyorsan folytatta. – De... Tiszteletben tartom a kérésedet, és hacsak nem kéred, nem fogok idézni egyetlen gondolatot sem.

Megütközve néztem fel rá, és csupán a pillantásától felforrt a vérem. Fel nem foghattam, hogyan lehetséges, hogy ilyen egyszerű mondatból kihozza a legvadabb erotikus fűtöttséget is. Kezei még mindig az enyémet fogták, hüvelykujjával apró, bizsergető köröket rajzolt a tenyerembe, és amikor el akartam húzni, nem engedte.

– Khm... Köszönöm – mondtam, amikor már kezdett számomra kínossá válni a hosszúra nyúlt csend.

Úgy tűnt azonban, hogy a férfit semmi nem feszélyezi. Tűnődő félmosoly játszott az ajkain, a szemeiben pedig perzselő fényesség tündöklött. Nem tudtam volna megmondani, mi lehet az, de ha nem én lettem volna, hanem valaki egészen más, akkor azt mondtam volna, hogy talán vágy.

Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon az agyam. Nem. Ilyen dolgokat nem érez egy olyan Aithér, mint aki előttem áll, egy olyasvalaki iránt, mint én. Ki van zárva.

Mintha olvasott volna a gondolataimban, közelebb lépett hozzám, egyik kezével elengedte az enyémet, hogy az állam alá nyúlva gyöngéd erőszakkal kényszeríthessen, hogy a szemébe nézzek.

– Nem kell ennyire idegesnek lenned! Nem foglak bántani!

– Ebben nem vagyok olyan biztos – suttogtam olyan halkan, hogy abban sem voltam biztos, meghallotta-e. Természetesen bántani fog, ha engedem. Bántani fog vagy az elutasításával, vagy azzal, hogy majd egy szép napon kisétál az életemből úgy, hogy közben vissza sem néz.

Ő azonban láthatóan nem így értelmezte a mondatomat.

A tekintete haragosan megvillant, elengedte a kezemet, és hátrált egy lépést. Nem értettem, hogyan csinálja, de hiába volt közöttünk már ez a kis távolság, mégis úgy éreztem, mintha a karjaiban tartana.

– Nos... – kezdte olyan kimérten, hogy összerezzentem tőle. Nyoma sem volt az eddig megismert kedves, pajkos mosolyú férfinak, helyette egy megsértett valaki állt előttem. – Bár nem tehetek arról, hogy itt vagyok, és bár minden egyes porcikám eleped azért, hogy egyesüljön veled fizikailag éppúgy, mint érzelmileg, látom, még nem állsz készen rám. A probléma, amit a barátnőd és a rokona rád szabadítottak könnyen orvosolható.

– Mire gondolsz? – kérdeztem zavartan fülig vörösödve az imént elhangzottaktól.

Állkapcsán rángatózni kellett egy izom, és úgy láttam, mintha teljes erejéből összeszorítaná a fogait. A szemei szikrákat szórtak, én pedig őszintén elszégyelltem magam. Egyikünk sem tehetett arról, hogy megtestesült nekem. Először villant be, hogy talán neki éppolyan kínos ez az egész, mint nekem, ha nem jobban. Szerettem volna elnézést kérni, elmondani, hogy nem úgy gondoltam, de már késő volt. Ahogy ott magasodott előttem, tisztán látszott, hogy igazán haragszik.

– Ahhoz, hogy a varázslat megmaradjon, őszinte, érzelmi kötődésre van szükség annak megnyilvánulásával együtt – magyarázta, mintha könyvből olvasta volna fel. Amikor látta, hogy értetlenül összeráncolom a szemöldökömet, gúnyosan hozzátette. – Egy csók. A létezésem csókja. Minden éjjel meg kell csókolnod, neked, és nem nekem, ahhoz, hogy veled maradhassak. Tehát, ha nem akarod, hogy létezzem, csupán annyit kell tenned, hogy...

– Oh, nem! – kiáltottam fel, hogy félbeszakítsam az őrületet. – Én nem akarok ártani neked. Én nem...

Figyelembe sem vette, hogy megszólaltam, kegyetlenül folytatta.

– Itt nincsenek kiskapuk, Jasmine! – Próbáltam nem észrevenni, milyen kellemes borzongás rohant végig rajtam, ahogy a nevemet hallottam elhangzani a szájából. A férfi egyre szenvedélyesebben, ridegen folytatta. – Igazi csók kell, olyan, amelyik életben tart a következőig. Nem szájra puszi, hanem igazán őszinte, érzelmes csók. Tudom, hogy jó vagy. Tudom, hogy nem bántanál szándékosan soha senkit. Mindent tudok rólad, mert minden gondolatodat megosztottad velem! Mindketten tudjuk, hogy nem leszel képes olyan csókra, amit a varázslat elvár tőled.

– Elég már! – kiáltottam fel ezúttal hangosabban, mint az előbb. – Elég! Nem tudtam erről, nem tudtam semmiről, én nem akartam ezt! Csak leírt butaságok voltak, sosem hittem, hogy bármi is valóra válhat belőle. Tudom, hogy nekem nem rendeltek senkit, te nem tartozhatsz hozzám. Majd kitalálok valamit. Elmegyünk Juliette nagyijához, és megkérdezzük, hogyan válhatsz szabaddá.

Csak amikor elhallgattam, akkor vettem észre, hogy eddig kiabáltam. Szinte már hisztérikusan. Zihálva szedtem a levegőt, ahogy ő is. Igazán remekül kezdődik a számomra megidézett, tökéletes álompasimmal...

A telefon csöngése zökkentett ki bennünket a feszültségből. Kétségbeesetten nyomtam be a hívás fogadása gombot.

– Jasmine...

– Mi a baj, Sarah? – kérdeztem, amikor felismertem kis barátnőm hangját.

– Semmi, csak elfelejtettem megkérdezni a pasid nevét. Anya ragaszkodik a formaságokhoz, tudod.

Szinte láttam magam előtt, ahogy elégedetlenül forgatja égszínkék szemeit, pedig nagyon is megértettem Alice-t, az édesanyját. A helyében én is így cselekedtem volna, ha nem százszor rosszabbul.

– Nem a pasim – róttam meg a kislányt szelíden, és figyelemre sem méltattam az előttem magasodó férfi csúfondáros pillantását.

– Mindegy, majd ezt hamarosan meglátom. Tehát, mi a neve?

– A neve... – sóhajtottam, és a pánikot éreztem felkúszni a gerincemen.

A neve! Fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Mégsem lehetek én a keresztanyja... Oh, krisztusom, mennyire jó volna most valami, ami kizökkenti az agyamat ebből az átkozott gárgyultságból.

A nappali sarkában árválkodó, igen hézagos kínálattal bíró bárpult felé pillantottam. Volt ott néhány koktélhoz való ital, egy üveg bor, és egy whisky. Ez utóbbinak elolvastam a nevét, emlékeztem, hogy még Robert hagyta itt valamikor Juliette unszolására, abban a reményben, hátha kirúgok egyszer a hámból.

– Jhonny! – kiáltottam hirtelen a telefonba, mire hallottam Saraht meglepetten felszisszenni a vonal túlsó végén. Csöndesebben ismételtem meg magam. – Jhonnynak hívják.

Nem néztem a férfi felé, mégis valahogy éreztem, hogy viszonylag elégedett a névválasztásommal. Ráér megtudni, hogy a whiskysüvegről leolvasott Jhonny Walkerből szereztem.

– Értem, és van vezetékneve is, vagy csak simán Jhonny? – faggatózott Sarah óvatosan, mintha egy nálánál is fiatalabb valakivel beszélgetne.

Kétségbeesetten néztem Jhonnyra, aki azonban figyelemre sem méltatta a szenvedéseimet. Kifürkészhetetlen kifejezéssel az arcán állt előttem, és zsebre dugta a kezeit. Esze ágában sem volt segédkezni a keresztelésében.

Vezetéknév, vezetéknév...

Egy pillanatig hiába szuggeráltam magamnak, semmi nem jutott az eszembe. Aztán végigpergett bennem az éjszaka, a fülemben tamtamként járt Juliette és a nagyijának a hangja, majd végigfuttattam a pillantásomat az előttem megelevenedett csodán, és kinyögtem, ami először az eszembe jutott.

– Diary. Jhonny Diary a teljes neve.





2010. október 30., szombat

Idézet a következő részből:





"Igazi csók kell, olyan, amelyik életben tart a következőig. Nem szájra puszi, hanem igazán őszinte, érzelmes csók. Tudom, hogy jó vagy. Tudom, hogy nem bántanál szándékosan soha senkit. Mindent tudok rólad, mert minden gondolatodat megosztottad velem! Mindketten tudjuk, hogy nem leszel képes olyan csókra, amit a varázslat elvár tőled."

2010. április 11., vasárnap

Szavakat a díjak helyett!







Először is szeretném minden kedves blogger-társamnak megköszönni az éppen aktuális díjat, amit nekem szántatok!!! Mindig nagyon jólesik, hogy eszetekbe jutok, és veszitek a fáradtságot, hogy belinkeljétek az oldalam és a nevem.

Jól érzitek, most jön a "de..."

Szerintetek a blogírásnak ez a formája miről szól? Ti minek örültök jobban, annak, ha az olvasók a megírt történeteiket egy email-ben, vagy egy párszavas kommentben véleményezik, vagy ha mindig egy új és újabb kitalált díjjal jutalmaznak? Ha tetszik, amit írok, és kedvetekre való az oldalaim dizájnja, akkor én inkább az elsőre szavazok. A díj kedves gesztus, de eltereli a figyelmet az oldalaink valós tartalmáról. Ráadásul olyan blogokat is kitüntettek, amelyek nem megérdemelten kapták meg a "legjobb" jelzőt!

Még egyszer nagyon köszönöm nektek, ha rám gondoltok, de kérek mindenkit, hogy akinek eszébe jutna egy ilyen díjjal megajándékozni, inkább írjon nekem egy komit, hozzászólást, email-t!!! Már csak azért is, mert míg egy díjat kiteszek, addig megírok néhány oldalt a következő frissből :)

Új kampányt ajánlok: aki egyetért a fentiekkel, kérem, hogy a blogjába helyezze el bárhová a fenti képet jelezve, hogy ő is kommentet kér a díjak helyett :)

Legyen az olvasás és az írás az élmény számunkra!

Köszönöm a figyelmet :)

benina




2010. április 2., péntek

A létezés csókja 1.


Robert volt az első, aki észbe kapott. Odalépett a fiúhoz, és fenntartások nélkül a jobbját nyújtotta neki.

– Robert vagyok – üdvözölte, mire a fiú komoly ábrázatán barátságos-bizonytalan mosoly terült szét. A kezét nem fogadta el, amiből arra következtettem, hogy egyáltalán fogalma sincs, mit jelent a gesztus. Robert nem jött zavarba. Felkapta a lépcső melletti fekete bőröndöt, amiről eddig azt sem tudtam, hogy ott van, és intett neki, hogy induljon visszafelé a lépcsőn. – Gyere, haver, hoztam neked néhány hasznosabb viseletet!

Juliette felkuncogott, amivel kivívta a lehető legrosszallóbb pillantásomat, és felhívta magára a fiú figyelmét. Bosszankodva éreztem, ahogy az arcom újra felforrósodik fürkésző pillantásától, de azért próbáltam biztatóan rámosolyogni. Beletelt legalább egy percbe, mire végre rászánta magát, elszakította a tekintetét az enyémtől, és törölközőstől felvonult vissza az emeletre.

– Ez aranyos – vihogott Juliette, aztán mintha kisgyerek lennék összevágta nekem az omlettet. – Minek fogod elnevezni?

Felháborodottan néztem rá.

– Juliette, ő nem kutya!

– Azt hiszed, nem tudom? – nézett rám bosszúsan, aztán kacéran rám kacsintott. – Ez annál sokkal jobb!

– Juliette!

– Jól van, jól van! Már be is fejeztem! – emelte fel a kezeit védekezően, majd flegmán rákönyökölt az asztalra, és várakozásteljes pillantást vetett rám fényesen kéklő szemeivel. – Tehát, mire is vagy kíváncsi pontosan?

A szemeimet forgattam. Mintha nem lenne nyilvánvaló.

– Ki ez a Maugli? Mit keres a házamban? De, hogy a legelején kezdjük, miért ébredtem arra, hogy teljesen meztelenül fekszik rajtam?

Juliette szeme felcsillant.

– Rajtad feküdt? Meztelenül?

Megrovó pillantást vetettem rá. Csalódottan hátradobta makacsul előrehulló fekete sörényét, aztán izgatottan hajolt előre az asztalon.

– A lényeg az, hogy Rose-nagyira igen nagy hatással volt, amit mondtál neki a könyvtárban rólam, meg a barátságunkról. Most jut eszembe, az nekem is nagyon jólesett egyébként – tette hozzá elgondolkodva, derengő mosollyal a szája sarkában, majd hirtelen észbe kapott és hadarva folytatta. – Fontosak számára azok az emberek, akik nem a származás alapján, vagy vagyon szerint beskatulyázva sorolják be a barátaikat. nagyon ritka az ilyen. És Nagyi azt mondta, hogy a te szemedben látta az őszinteség fényét...

– Mit? – Döbbentem meg. – Juliette, össze-vissza beszélsz, de még mindig nem értem, ki ez a fickó.

Szemrehányón nézett rám.

– Ne szakíts félbe, mert elvesztem a fonalat, és akkor nem tudom hatásosan előadni. Így is elég nehéz, a Nagyi sokkal ügyesebben csinálta... Úgy értem, nála volt füst is meg minden... – lemondóan nézett körül a szűk konyhámban. Már épp újra rá akartam pirítani, mikor végre újra elkezdte. – Na, szóval a naplód a táskádban volt, elmondtuk a kívánságot, te pedig minden valószínűség szerint leírtad, ezért valóra vált. Nem mondom, hatalmas fantáziád van!

– Mit hordasz itt össze? – kérdeztem lassan, és éreztem, ahogy az agyam elkábult a hiábavaló küzdelemtől, amit a fel nem dolgozható információk okoztak a számára. – A naplómról honnan tudod, hogy a táskámban volt?

– Nagyi mondta – felelte magától értetődő egyszerűséggel.

– És milyen kívánság?

Bosszúsan fújtatott, és tekintetét az égnek emelve kezdte magyarázni, mintha egy rég elunt mesébe kezdett volna.

– Egyszer régen az őseink jót tettek egy nagyhatalmú varázslóval, aki áldást küldött a családomra – a hangját ekkor elmélyítette, arcára pedig savanyú ábrázatot kölcsönzött, és egészen olyannak hatott, mintha citromba harapott volna. – "Minden generációból a kékszemű őrzi a titkot, és ő rendelkezik a kívánság felett." Hát ilyen az én formám, naná, hogy kék szemmel bújtam elő. A család boldog volt, apám rettentő büszke, de azért annyira nem, hogy engedjen saját vállalkozásba fognom... Elkanyarodtam... Ja, igen. Tehát a Nagyi úgy határozott, méltó vagy arra, hogy azt kívánja neked, hogy teljesüljön minden, amit eddig leírtál.

Elment az esze. Egészen biztos, hogy megőrült szegény barátnőm! Nem probléma. Ettől még Juliette marad, de... Oh, szegény Robert! Vele mi lesz? Össze fog törni, és öngyilkosságot kísérel meg, hogy együtt lehessen Juliette-el az elmegyógyintézetben. Talán el lehet intézni, hogy egy szintre kerüljenek...

– Jasmine, kérlek, ne nézz úgy rám, mint akinek elment az esze! – rótt meg sértődötten, de aztán telt ajkai elnéző mosolyra húzódtak. – Pontosan tudom, mekkora képtelenség, amit mondok...

– Nem! Fogalmad sincs, különben nem mondtál volna nekem ilyen képtelen sületlenségeket! – fakadtam ki hevesen.

– ...Amikor először mesélt nekem erről a Nagyi igazán megharagudtam rá – folytatta figyelmen kívül hagyva a megjegyzésemet. – Nem is mentem hozzá, nem beszéltem vele, míg egyszer bebizonyította, hogy a Kívánság vérvonal márpedig létezik.

– Juliette! Ez őrültség! – hajoltam oda hozzá, egyik kezemet ráfektettem az övére, és finoman, de határozottan megszorítottam.

Kedvesen elmosolyodott, fejével az ajtó felé bökött, aztán másik kezével megfogta az enyémet.

– Tegyél próbát! – javasolta, és lazán megvonta a vállát.

Megfordultam és egy pillanatra úgy éreztem, mintha a szoba megfordulna velem, pedig egy lépést sem tettem semerre. Az ajtóban ott állt a fiú, a háta mögött szemtelenül vigyorgó Roberttel, és bár tökéletes képtelenségnek tűnt, ruhában talán még jobban nézett ki, mint anélkül. Magas volt, körülbelül egy magas Roberttel, de sokkal szálkásabb izomzata volt, így karcsúbbnak hatott nála. Egyszerű farmert, és egy elegáns, fekete inget viselt.

Hanyag eleganciát tükrözött a megjelenése, bár az összhatást némileg csorbította a lábán a fehér edzőcipő. Azért biztos voltam benne, hogy csak az én szívem akar kiugrani a helyéről, ahogy a fürkésző barna szempár rátalált az enyémekre.

– Jasmine? – nógatott Juliette rá nem jellemző türelemmel.

Bosszankodva feleltem neki, de a szemeimet képtelen voltam elszakítani a fiúétól.

– Mégis mit vársz? Mit kérdezzek?

Frusztráltan fújtatott, aztán felállt, és mellém lépett. Ingerülten beletúrt a hajába, majd a csípőjére tette a kezét, és nekiszegezte a kérdést a szerencsétlennek.

– Mi Jasmine kedvenc színe?

Hitetlenkedve néztem rá.

– Ez azért elég általános...

– Kék – szólalt meg velem egy időben a fiú, mire csodálkozva néztem rá.

Először hallottam a hangját, először szólalt meg előttem, és teljesen megbabonázott. Nem volt olyan mély baritonja, mint Robertnek, mégis férfias, a kiejtése pedig tökéletes, és volt benne némi intelligencia elrejtve. Mint aki pontosan tudja, mit mondjon, és hogyan.

– Oké, ezt ti is elmondhattátok neki... – kezdtem, de a dühtől elfúlt a hangom.

Miért csinálják ezt velem? Soha nem ártottam nekik, most mégis gúnyt űznek a magányomból. Kiszolgáltatottnak éreztem magam, mégis képtelennek éreztem, hogy odaálljak a barátaim elé, és kihajítsam őket meg az ostoba – habár igencsak szemrevaló – tréfájukat is.

Tehetetlenül fontam keresztbe a karomat, és kíváncsi riadalommal figyeltem, hogy a fiú közelebb lép hozzám, ajkain kedves mosollyal.

– Szeretem a kék színt, mert olyan sokféle tud lenni. Nyári délutánon, csöndes azúrkék, kora őszi estén viharos kobaltkék, de mindegy milyen árnyalat, mert annyira tökéletes, hogy bármi is törje meg, azt olyanná teszi, mint egy selymes simogatás.

A fiú elhallgatott, és mindhárman várakozón néztek rám. A döbbenettől elakadt a lélegzetem, ahogy felismertem a saját szavaimat, amit a naplómba írtam le néhány hónappal ezelőtt. Nem tudhatták. Senki nem tudhatta, mennyire szenvedélyesen szeretem a kéket.

– Ez akkor is lehetetlen – motyogtam, mire a fiú pillantása megtelt csalódottsággal.

– Néha annyira földhözragadt vagy! – fakadt ki Juliette.

– Eltűnt a naplóm, biztosan onnan olvastátok ki! – vetettem fel minden meggyőződés nélkül.

Juliette már szinte tombolt, az eddigi türelme semmivé foszlott. Egyik kezével megragadta a vállamat, a másikkal a fiúra mutatott, aki kétlépésnyire tőlünk csodálkozva figyelte a hadakozásunkat.

– Ez a fickó a te naplód! Mivel nem volt benned annyi kurázsi, hogy higgy, és fennhangon kimond, mire vágysz a legjobban, ezért a naplód segített valóra váltani az álmaidat! – magyarázta, én pedig erőtlenül, tagadóan csóváltam a fejemet. Könnyek lepték el a szemeim, mire barátnőm megenyhülve folytatta. – Jasmine, soha nem ártanék neked. A legjobb barátnőm vagy. Hiszen ezért van ez az egész. Hogy teljesebb életed legyen.

– Elégedett voltam az életemmel – jegyeztem meg, és bosszúsan letöröltem egy az arcomon végiggördülő könnycseppet. Kétségbeesetten néztem Robertre. – Te mit mondasz erre az agyrémre?

Robert szemtelen vigyora azóta szép lassan kámforrá vált, komoly ábrázattal figyelte az eseményeket, közben figyelmeztető pillantásokat lövellt Juliette felé.

– Tudod, hogy nem hiszek az ilyesmiben. Misztikum, varázslat... Baromság az egész – kezdte fojtott hangon, de kivártam. Éreztem, hogy a szavai mögött megbújik egy 'de'. Beletúrt sötét hajába, aztán tanácstalanul rám mosolygott. – Az este minden más lett. Lassan, fokozatosan, és még soha nem történt olyasmi, hogy Julie apja hagyott volna minket beszélgetni egész éjszakán keresztül. Most viszont így történt, és furcsa egybeesés.

– És azt gondoljátok, hogy rólatok is kívántam valamit? – kérdeztem, és bár nem akartam, a megjegyzésem pikírtebbre sikeredett a kelleténél.

A fiú közelebb újra közelebb jött, már csak egy lépés választott el tőle. Egy nagyon kis lépés. Felém nyújtotta a kezét, várta, hogy a tenyerébe helyezzem az enyémet. Ökölbe szorítottam mindkét kezemet, és bizalmatlanul méregettem a szívdöglesztő idegent.

– "A vágyaim valóságában Juliette kitörhetne a családja és a származása által felállított korlátok mögül, és megnyithatja a saját éttermét úgy, hogy közben ne legyen kitagadva." – mormolta csöndesen, mintha vallomást tenne, amivel a megbízhatóságát próbálja bizonyítani.

Juliette felsikoltott, hevesen átölelt, egy puszit nyomott az arcomra, aztán azonnal el is engedett.

– Olyan kis imádni való vagy! Nagyszerű kívánság, én se mondhattam volna jobban – vigyorgott Juliette, aztán tisztán látszott rajta mennyire nehezére esik, mégis csendben maradt.

Tétován néztem a fiúra, a tekintetünk összekapcsolódott, én pedig elvesztem a barna mélységben. Kicsit elbizonytalanodtam. Ha mindez igaz – bár ez ellen, mint tény az agyam kitartóan küzdött –, akkor van-e értelme küzdenem? Ha ez a fiú valóban az, akinek állítják, akinek láthatóan ő is állítja magát, akkor egyszerűbb lenne elfogadnom, és kiélveznem minden pillanatát.

Hiszen hány embernek adatik meg, hogy kezet foghat álmai megtestesülésével?

Ez a gondolat kísért, ahogy felemeltem a kezemet, és óvatosan belecsúsztattam az övébe. Lágyan megszorította, aztán elégedett mosolyra húzta tökéletes ívű ajkait.

– Most már beszélhetek – súgta óvatosan, mintha a hangját, a nyelvezetét próbálgatná.

Értetlenül pislogtam fel rá...