2010. november 14., vasárnap

A létezés csókja 6.


Semmi nem történt!!

Egy szörnyen hosszú pillanatig álltam, kezemben a fekete férfitangával, Sarah kíváncsi pillantásával az arcomon, és hiába vártam, hogy történjen valamit. Az emberek szemtelenül bámultak, Sarah iménti szavai guillotine-ként lebegtek a fejem fölött.

Jhonny végül megszánt, hozzám lépett, és kivette a kezemből a fehérneműt.

– Hagyd csak, drágám! Tudod, hogy egyáltalán nem hordok ilyesmit – mondta olyan hangosan, hogy a környékünkön ácsorgók biztosan meghallják.

Visszaadta a tangát a felénk siető eladónak, majd birtoklón a vállam köré fonta hosszú, izmos karját, és elvonszolt a helyszínről. Ahogy végignéztem az emberek arcán, kivétel nélkül, mindegyik megdöbbenve figyelte Jhonnyt. Lerítt róluk, hogy nem gondoltak közénk intim kapcsolatot.

Ezek után a vásárlást már könnyűszerrel végigcsináltam. Összeválogattam a ruhákat Jhonnynak, beparancsoltam a próbafülkébe, aztán az államat szedegettem össze, amikor kibújt a függöny mögül talpig újba öltözve.

Az eladónő Jhonnyra bájosan mosolyogva, mély dekoltázsát merészen meglengetve előtte adta át neki a ruháival megtelt csomagot, majd bánatos szempilla-rebegtetései közepette végre elhagytuk a boltot.

Jhonny egy sötétebb árnyalatú koptatott farmert és egy ujjatlan, khaki színű fölsőt viselt egyszerű edzőcipővel. Minden gönc, amit vettem neki márkás volt, és bár először bosszankodtam, amiért nem maradt a kártyámon egy fillér sem, amikor megláttam rajta a pénzemet, elfelejtettem ezt a gondolatot.

A park felé tartva Sarah egyfolytában fecsegett, és Jhonnyval gondosan kerültük a betegségére vonatkozó témákat. Tudtam, hogy hamarosan felteszi nekem a kérdéseit ezzel kapcsolatban, de ezen nem akartam gondolkozni egyelőre.

– Ha visszavittük Saraht, utána elmegyünk a barátnődhöz? – kérdezte Jhonny megtörve a hosszúra nyúlt csöndet.

Eddig csöndesen lépkedett mellettem. Nem érintkeztünk, mégis éreztem magam mellett a testem összes létező érzékelő processzorával, ami a DNSembe volt beépülve. A vonzás közöttünk tagadhatatlan volt, én azért kitartóan próbálkoztam a lehetetlennel.

– Igen.

– Miért?

Csodálkozva néztem fel rá, de el is kaptam róla a pillantásomat, mert a nap éppen mögüle sütött, és a fénye elvakított.

– Természetesen azért, hogy megtudjuk, hogyan lehet megsemmisíteni ezt a... – képtelen voltam kimondani a varázslat szót – ... szituációt.

– Miért?

Kezdett bosszantani ez a megkésett miért korszak, de igyekeztem türelmesen válaszolni.

– Mert te te vagy. A saját életedet kell élned. Nem lehetsz az én... – házi rabszolgám. Nem akartam ezt mondani. – Nem köthetlek magamhoz, ha egyszer nem tartozol hozzám.

– Akkor kihez tartozom szerinted?

Megtorpantam.

Minden kérdése célirányos volt. Mintha tudná, mit fogok válaszolni, és rá akarna terelni a válaszra engem és saját magát is. Több intelligencia lakozott benne, mint amit a külseje, és az eddigiek alapján megismert élettörténete sejtetett.

– Jasmine, játszol velem? – kiáltott Sarah kacagva, miközben felfelé másztunk egy nem túl meredek domboldalon.

– Ezért vagyok itt – bólogattam mosolyogva, és örültem, hogy a kislány félbeszakított bennünket.

Jhonnyra nem mertem ránézni ezek után, és csak remélni mertem, hogy ejti a témát.

– Mit szeretnél csinálni? – kérdeztem Saraht.

Odaszaladt hozzám, én pedig a karjaimba öleltem, és mosolyogva fúrtam az arcomat szőke egyenes tincseibe. Hallottam, ahogy nagyon halkan, hogy Jhonny is alig hallja, a fülembe súgta a válaszát, közben én magamba szívtam szívfacsaróan üde illatát. A liliom illata, Sarah maga volt a megtestesült ártatlanság. Nem tartottam igazságosnak, hogy a Sors ilyen kegyetlenül megkínozza.

– Rendben – egyeztem bele, amikor vékony, kis karjaival elengedte a nyakamat. Tétován néztem Jhonnyra. – Itt maradsz? Pár perc, és jövünk vissza.

Elmosolyodott, amire a gyomrom bukfencezett egyet, a szívem pedig szapora ritmusra váltott mindenfajta fizikai megterhelés nélkül. Emlékeztem, amikor először játszottunk ilyet Sarahval. A kislány lelkesedése felvillanyozott akkor éppúgy, ahogy most is. Kacagása bájos zene volt füleimnek, a látványát pedig szinte magába itta az emlékezetem.

És emlékeztem arra, ahogy aznap éjjel mindent leírtam a naplómba...

– Én majd föntről figyellek titeket – szólt csöndesen, mire Sarah rángatni kezdett.

Furcsa volt, hogy tudtam, Jhonny végig figyelni fog, mégsem éreztem magam zavarban. Valahogy olyan természetesnek tűnt. Először rossz volt, de aztán Sarah maga után rántott, és csak rohantunk, magunk mögött hagyva minden gátlásunkat.

A domboldalról való lefelé rohanás olyasmi volt, amit az ember felnőtt korára elfelejt élvezni. Sarahval azonban magával ragadott a pillanat, széttártam a karjaim, amennyire az ő apró keze engedte, és az ég felé szegezve a pillantásunkat, hangosan sikítva futottunk a lejtőn.

A szabadság szárnyaló érzése a hatalmába kerített bennünket, nem számított semmilyen betegség, senki, aki körülöttünk úgy bámult ránk, mintha elment volna az eszünk. Csak mi voltunk ketten és a szabadság.

Mire a lejtő aljára értünk, már teljesen kifogytunk a szuszból. Elterültünk a puha füves talajon, és próbáltuk megzabolázni adrenalintól túltelített testünket.

– Ez nagyon klassz volt! – lihegte Sarah, és letépett egy margarétát, ami a keze ügyében volt, hogy aztán a szirmaival csiklandozza az arcát.

– Feledhetetlen élmény volt – szólalt meg váratlanul mellettünk Jhonny, mire ijedten zökkentem vissza a valóságba.

A testem még az iménti megerőltető csoda hatás alatt volt, de az elmém visszakerült a merev irányításom alá. Fel akartam ülni, hogy elrendezzem a külsőmet, de Jhonny mellém heveredett a földre úgy, hogy meg se tudjak moccanni. A póz kísértetiesen emlékeztetett arra, amikor a szobámban arra ébredtem, hogy ő fölöttem van meztelenül.

Az emlék hatására éreztem, ahogy az arcomba szökik a vér, ő pedig, mintha pontosan tudta volna, mi megy végbe bennem, elmosolyodott. Nem csúfolódott, inkább sóvárgott, a pillantása a szívemig hatolt.

– Tévedtem – mondta olyan halkan, hogy a néhány méterrel távolabb hasaló Sarah ne hallhassa meg. – Nem tartozok hozzád... Te tartozol énhozzám!

A szavak egyszerűsége, vagy az a mély szenvedély, vagy a szemeiben csillogó birtoklás volt az, ami végül elvette az eszemet, nem tudnám megmondani. Egy pillanatban valami túltelítődött bennem, mint egy vizes lufi, amibe csak engedik és engedik a vizet, és nem veszik észre, hogy már nem bír el többet, szüksége van az enyhülésre.

És kitörtem.

Az arca olyan közel volt, a szemei fényesen várakoztak, míg az ajkai...

Felnyúltam, és lehúztam magamhoz, hogy a számat az övére tapasszam. Hirtelen, át nem gondolt cselekedet volt, és nem kellett egy másodperc, hogy észbe kapjak, de már késő volt. Az ajkai férfiasak, fanyar, mégis édesen csábító. A nyelve határozottan, ellentmondást nem tűrően hatolt a számba, miután végigsimította az ajkaimat. Karjával a derekamat ölelte, én pedig homorítottam, hogy még közelebb érezzem magamhoz.

A csókot én kezdtem, de rövid időn belül átvette az irányítást. Pontosan tudta mire van szükségem, de előbb szakította félbe, mint szerettem volna. csak egy pillanattal később vettem észre az okát.

Egyszerre fordultunk oldalra, ahol Sarah figyelt bennünket pajkosan mosolyogva.

– Én nem kérek csókot! – jelentette ki határozottan, miközben megborzongott.

2010. november 10., szerda

A létezés csókja 5.




Sarah egy sötétlila, vállpántos, térd alá érő ruhát választott magának. Egészen szabadosnak tűnt mellettünk, ahogy vidáman ugrándozott közöttünk, előttünk, mellettünk, mögöttünk. Nem állt meg egy pillanatra sem, ahogy a park felé indultunk a központ mellé. Imádott ide járni, mert volt egy iszonyú hosszú csúszda, amin lecsúszni legalább egy percig tartott.

Elértük a központot, ahol egyik üzletház követte a másikat, riválisok és konkurencia egymás hegyén-hátán, és mindennek a közepén egy hatalmas zöldövezet parkosítva. Jhonny ingjére pillantottam, ami valahogy úgy indult száradásnak, hogy egy fehér, szabálytalan körben nyomot hagyott. Nagyon igénytelen kinézete lett, és bár én nem szóltam volna egy szót sem, Sarah azonnal megemlítette, ahogy észrevette.

Nem maradt választásom, az egyik pláza felé vettük az irányt, én pedig imádkoztam, hogy legyen elég keretem a márkás cuccokra. Nem akartam kínos helyzetbe kerülni sem Sarah, sem Jhonny előtt. Biztos voltam benne, hogy nem tudja milyen szerény körülmények között élek, hiszen soha nem írtam a naplómba az anyagi helyzetemtől. Az túlságosan reális tény volt, a naplóm viszont nem volt ennyire... anyagias.

Beletelt néhány percbe, ahogy mentünk a mozgólépcsőn fölfelé, mire rádöbbentem, hogy a naplómat elemzem, aki valahogy olyan, mint Jhonny. Vagy Jhonny olyan, mint a naplóm? Teljesen összezavarodtam. Hogyan lehet önálló személyisége, ha egyszer az én gondolataim adják az erkölcsi alapjait? Mégis teljesen más, mint én. Ő annyira határozott, lehengerlő, míg én tökéletesen az ellentéte.

– Elkalandoztál – állapította meg, én pedig összerezzentem, amikor közvetlenül a fülemnél hallottam meg a hangját.

– Dehogy – tagadtam automatikusan, mire belesóhajtott a nyakamba. Forró lehelete égette a fülem mögötti érzékeny területet.

– Vagy hazudsz most nekem... – tiltakozni akartam, de a hátam mögött állva előrenyúlt, és felemelte az államat, hogy lássam, milyen bolt előtt eresztettem gyökeret. – Vagy pedig valami egészen különleges ruhát akarsz nekem venni...

Elakadt a lélegzetem, és éreztem, ahogy a testemben lévő összes vér az arcomba száguld őrült tempóval. A tenyerem izzadni kezdett, és azonnal megpördültem, hogy ne is lássam, amin eddig ábrándozva álmélkodtam.

Egy szexbolt előtt álltunk. Az üzlet előtt kecsesen kanyaruló fémvázakon erotikus fehérneműk voltak felfüggesztve, némelyik ráadásul arcpirítóan egy-egy bábura volt felhúzva.

– Menjünk! – nyögtem, és el akartam lépni Jhonny mellett, aki azonban nem mozdult.

Kérdő pillantásomra végre megszólalt.

– Ne hazudj nekem! Soha!

Mereven nézett le rám azokkal a gyönyörű, barna szemeivel, én pedig átéreztem ennek a néhány percnek a komolyságát. Akárhogy is jött létre, akármi is adta hozzá az alapot, Jhonny egy személyiség volt, szabad akarattal, őszinte érzelmekkel. És az előbb tisztában volt a füllentésemmel, ahogy valószínűleg azzal is, hogy miért tettem. Így csak még kínosabb volt, de ebben a pillanatban csak az érdekelt, hogy tudassam vele, nem őt akartam bántani.

– Rendben – feleltem éppolyan komolyan, mint amit a hangulat elvárt tőlem.

Egy másodpercre összefonódott a tekintetünk, lassan felém lépett, és egészen lehajolt hozzám. Láttam a szemeiben a sürgetést, éreztem a vonzását, mintha valami természetfeletti energia kötne össze bennünket. Ő érzi, mikor van szüksége rám, én pedig azt, hogy mikor kell eleget tennem a létezéséhez szükséges funkciókat ellátni.

Az ajka végtelenül közel volt az enyémhez, szinte éreztem, ahogy egymáshoz súrlódik az érzékeny felület. Megadtam neki magam! Éreztem testének közelségét, az illata beszivárgott az orromon keresztül zavarodottan háborgó elmémbe, és elképzeltem, ahogy lábujjhegyre emelkedem, és az ajkaimat az övére tapasztom...

– Jasmine! Megveszed ezt Jhonnynak? – harsogta Sarah a szexbolt kellős közepéről, hogy a hangos zene ellenére is biztosan meghalljam.

Nem is figyeltem rá, csak fáradtan nemet intettem a fejemmel. A válasz nem csak neki szólt, hanem a létezés csókjának is.

Sarah azonban felém csörtetett a kezében egy fekete anyaggal. Egyre növekvő kétségbeeséssel figyeltem, ahogy elém áll, és apró ujjacskáival szétfeszíti az anyagot.

– Sarah, mit művelsz?

– Miért nem veszed meg neki? – kérdezte, ártatlanul csillogó, hatalmas kék szemeit pedig rám függesztette.

A körülöttünk nézelődők úgy tettek, mintha a kirakat és az előtte felsorakoztatott kínálat érdekelné őket, de egyfolytában felénk pislogtak, mintha várnák, hogyan reagálok. Jhonny várakozásteljes pillantást vetett rám, de barna szemeiben még ott égett a majdnem beteljesített pillanat varázsa.

A fejem már biztosan lángokban állt, ahogy megpróbáltam elvenni Sarahtól a férfitangát.

– Nem akarok ebben a boltban vásárolni, és nem akarom ezt megvenni Jhonnynak, mert túl...lenge! Még megfázna benne...

- De hát neked is van ilyen – vetette közbe Sarah.

Egy bomba!

Ágyú!

Vagy egy fúró!

Bármit! Csak nyíljon meg alattam a föld, hogy elnyelhessen itt helyben, és ne kelljen látnom a kíváncsi arcokat, vagy Jhonny pillantását...

2010. november 9., kedd

A létezés csókja 4.


A lift hangosan, nagyot rándulva állt meg, visszazökkentve engem a gondolataim bonyolult hálójából. Jhonny előzékenyen maga elé akart engedni, de mielőtt átléphettem volna az éppen kinyíló liftajtó küszöbét, hirtelen visszarántott, és oldalra tolt. A mozdulata váratlanul ért, határozott volt, de gyöngéd is egyben.

Mielőtt megfogalmazódhatott volna bennem a kérdés, hogy miért tolt félre, hirtelen egy kék suhanás röppent el előttem. A szememmel sem voltam képes követni, csak tehetetlenül figyeltem, ahogy újabb lufi loccsan szét Jhonny fekete ingjén.

– Az ördögbe... – káromkodott, pedig biztos voltam benne, hogy ilyesmit sosem írtam le a naplómba.

Fojtott kuncogás csendült fel a lifttel szemközti hosszú folyosón, ám mielőtt előbújhattam volna, hogy megfeddjem a kislányt, egy újabb, ezúttal citromsárga lufi suhant el a szemem előtt. Legnagyobb megdöbbenésemre Jhonny csont nélkül elkapta, és megtartotta a sárga kocsonyát hosszú ujjai között.

Kidugtam a fejem, hogy egy igazán mérges, szemrehányó pillantással jutalmazzam Saraht, de ő addigra hangos sikítással a szobája felé vette az irányt.

– Most elkapom! – fogadkozott Jhonny, és kezében a sárga vizes lufival kirohant a liftből, majd eltűnt a szemeim elől azon a ponton, ahol alig egy perccel korábban Sarah.

– Mi...? – néztem utána meghökkenten, majd észbe kapva utánuk rohantam. – Jhonny, várj! Nem érted... Nem lenne szabad, de...

Egyre hevesebben dobogó szívvel rontottam be utánuk a kis lakásba, ügyet sem vetve a láthatóan fölbe gyökerezett lábakkal álló Alice-ra. Sarah sikoltását hallottam, mire berontottam a szobájába, nyomomban a valószínűleg magához tért Alice riadt lépteinek döngése.

Sarah ajtaja halványlila volt, nem az az élénk, hivalkodó, hanem inkább, mint az orgona, azok közül is inkább a világosabb árnyalatú, és apró, égszínkék virágok díszítették. Amikor sarkig kitártam – kivágtam –, minden látványra fel voltam készülve, csak arra nem, ami a szobába lépve fogadott.

Minden csurom víz volt. Az ágynemű, az ágy mellett heverő hatalmas Micimackó, amit én vettem neki éppen három éve. És csöpögött a víz Jhonnyból, aki az egyik karosszék előtt ült, hogy a szintén elázott Sarah elérhesse a kis frottírtörölközővel a haját. A pici lány engedelmesen, sőt, tündöklő mosollyal az ajkain dörzsölte a szemtelenül vigyorgó Jhonny haját.

Az államat a földről kellett összeszedegetni, ahogy körülnézve a szobában egy kisebb csatatér körvonalazódott előttem.

– Mit műveltetek? És mit műveltek most? – hebegtem, de rám se hederítettek, csak fojtatták azt, amit eddig: cinkosan összenevettek.

Alice felemelt néhány lufi darabot a földről, és szemrehányó pillantással fordult a lánya felé.

– Teljesen hideg vizet engedtél bele, igaz? – amikor a kislány nem válaszolt, Alice szürke szemeibe könnyek szöktek. – Sarah, mit képzeltél? Mi...

– Csak játszottunk, Anya, nem kell aggódnod! – jelentette ki határozottan a kislány, mire Alice úgy nézett rá, mintha gyomorszájon vágta volna.

A hangulat huncutsága tovaszállt, hogy a mázsás szomorúságnak átadja a helyét. Együttérzően pillantottam Alice-ra, akinek beletelt néhány pillanatba, mire képes volt újra megszólalni.

– Csak... csak vegyél fel valami szárazat! Kérlek! – szinte már könyörgött, mire a kislány abbahagyta Jhonny szárítkozását, és szó nélkül a ruhásszekrényéhez lépett. Alice megkönnyebbülte felsóhajtott. – Amíg te elmész Jasmine-nal és a barátjával – szúrós pillantást vetett Jhonnyra –, addig én rendbe szedem a szobádat.

– Kösz, Anya! És Anya! – szólt utána, amikor látta, hogy Alice ki akar sétálni a szobából. A nő lenyelte a könnyeit, és mosolyogva fordult vissza felé. Sarah tiszta kéken ragyogó tekintettel nézett fel rá. – Sajnálom!

Alice alsó ajka megremegett, de hősiesen visszafojtotta az érzelmeit. Megsimogatta kislánya sápadt arcát.

– Semmi baj, oké? Nem haragszom! Most pedig menj, és öltözz fel, mielőtt... mielőtt a barátaid megunják a várakozást!

Sarah kiviharzott, Alice, mint egy zombi ment utána, én pedig úgy éreztem magam, mintha a lábamat betonba öntötték volna. Teljesen ledermedtem, és meglepetten összerezzentem, amikor Jhonny megérintette a karomat.

– Mi az, amit nem írtál le? – kérdezte, és láttam a szemeiben, hogy még nálam is jobban össze van zavarodva.

– Nem volt még rá időm, hogy leírjam, bár azt hiszem, ha lett volna, akkor sem... – mély levegőt vettem, mert nem akartam, hogy bőgni lásson. – Három évvel ezelőtt gyógyult meg. A csontvelő, amit adott neki az anyja, megfelelő volt. Azt hittük, teljesen elmúlt, de most mégis...

– Megint beteg? Mennyire?

– Jövő hét végén kezdik a kemoterápiát...







2010. november 8., hétfő

A létezés csókja 3.


– Tetszik ez a név, vagy csak ez jutott először az eszedbe? – kérdezte, amikor negyed órával később végiggyalogoltunk a főút mentén. Hiába faggattam otthon, állította, hogy nem hes, de közben furcsán vágyódó tekintettel méregetett.

A nap perzselőn sütött le ránk a délelőtti óra ellenére is. Én egy melegítőalsót viseltem edzőcipővel, és ehhez illő, egyszerű pólóval. Kicsit topisan éreztem magam a sportos eleganciában feszítő Jhonny mellett, de nem akartam kiöltözni, amikor Sarahval találkozom.

– Ez jutott először az eszembe – kottyantottam ki meggondolatlanul az igazságot, majd hirtelen megtorpantam, és gyötrődve néztem rá. – Sajnálom. Tényleg. Tudom, hogy haragszol, tudom, hogy meg kellett volna kérdeznem téged is, de Sarah ott volt a vonal végén, és...

Elém lépett, fölém magasodott, és egy hosszú, erős mutatóujját a számra téve belém fojtotta a szót. Felnéztem rá, és csaknem engedtem a csábításnak, hogy elvesszek a mogyoróbarna szempárban, melynek mélységét csak ilyen közelről lehetett teljes bizonyossággal megállapítani.

– Nincs semmi baj! Megértem, és a Jhonny nem is olyan szörnyű név. Főleg, ha tőled hallom.

Elvörösödtem, és miközben a szívemet próbáltam kordában tartani, azon tűnődtem, hogy képes úgy nézni rám, mintha tetszene neki, amit lát.

– Egyáltalán tudod, ki Sarah? – kérdeztem suttogva, ujjával az ajkamon.

– Annyit tudok róla, amennyit leírtál.

Elégedetlenül ráncoltam a homlokomat, de nem találtam alkalmasnak az időpontot, hogy felvilágosítsam az újabb fejleményekről.

– Később elmesélem – szavaimra felcsillant a szeme, de nem tudtam, miért –, de most indulnunk kell!

Az út fél óra volt gyalog, mivel kocsi, és már bicikli híján kénytelenek voltunk a lábunkat használni. A hajamat lazán összefogtam a tarkómon, de még így is éreztem, ahogy néhány kósza izzadtságcsepp a rakoncátlan tincseimet a nyakamra tapasztják.

Oldalra néztem, de Jhonny a Robert-ruhában mintha légkondicionált helyiségben sétálgatott volna. Még a homloka sem fénylett, egyáltalán nem mutatta jelét, hogy melege lenne. Talán máshogy működik az anyagcseréje, gondoltam.

Amikor Sarahék lakása elé értünk – egy négyszintes emeletes ház második szintjén laktak –, meg akartam kérdezni még egyszer, hogy nem akar-e valamit enni, de valami ijesztő sebességgel suhant el az arcom előtt, és Jhonny fekete ingjén landolt.

Hangos ploccsanás hallatszott, mint amikor váratlanul valaki képébe öntenek egy pohár vizet. Jhonny, bár nem az arcába kapta, mégis csurom víz lett. Rám egyetlen csepp sem ment, az ő válla viszont csurom víz volt, ráadásul egy élénkrózsaszín anyag is oda volt tapadva a Robert-ingjéhez.

Valahonnan a fejünk felől csöndes kuncogás hallatszott, én pedig azonnal kapcsoltam, hogy ki lehetett a vizes lufi készítője. Döbbenten cikázott a tekintetem az elázott Jhonny és a hosszú, szőke hajú merénylő között.

– Sarah, ez nem volt szép tőled! – kiáltottam felháborodva, aztán leszedtem a rózsaszín lufidarabot Jhonny válláról. Úgy néztem a férfira, mintha időzített bomba lenne, mikor megkérdeztem. – Jól vagy?

Savanyúan rám mosolygott, miközben kirázta az ingjéből a vizet, amennyire tudta.

– Ne aggódj, egy ártalmatlan gumidarab nem fog halálra sebezni. Mellesleg – hajolt közelebb –, így legalább megint levetkőzhetek előtted.

– Miért akarnál levetkőzni előttem? – néztem fel rá bambán.

Türelmesen – hódítón – elmosolyodott.

– Mert...

Ezúttal én tettem a szájára a kezemet.

– Ki ne mondd! – szóltam rá. – Inkább menjünk be!

Elvettem a kezem, mielőtt a tenyerébe zárhatta volna. Gyorsan arrébb léptem, mintha tűz perzselt volna meg a közelében. Nem akartam visszanézni sem, majd jön utánam, ha akar, de amit mondott megállított.

– Éreztem.

A lépcsőházban jártam a lifteknél, de erre a szóra megtorpantam.

– Hogy mondod? – suttogtam meg sem fordulva.

Hallottam a lépteit. Magabiztos, határozott, ellenállhatatlan. A szívem a torkomban dobogott elzárva az utat a mélyebben tolongó kérdések előtt.

– Éreztem, mennyire elégedett vagy – súgta a fülembe erotikusan túlfűtött hangon. Lehelete bizsergette a fülem mögötti érzékeny bőrterületet. – Éreztem, hogy félsz, és nem érted, mi történik körülötted, de ettől függetlenül tetszett neked, ahogy ott feküdtem rajtad, az ágyadon!

Lassan lépett elém, én mégis úgy éreztem, mintha megpörgetett volna. A fejem szédült, tökéletesen a hatása alá kerültem. Tudtam, hogy sietnem kellene, mert néhány másodpercen belül Sarah valamilyen módon jelezni fogja, hogy ott van, és csak ránk vár, mégsem bírtam megmozdítani a végtagjaimat.

Jhonny lehajolt hozzám, a leheletét az ajkaimon éreztem, de nem mozdult tovább. A szemeim már lehunyva, ajkaim félig megnyílva várták, hogy végre egyesüljön az övével, ő azonban megállt. Beletelt néhány kijózanító pillanatba, hogy rájöjjek, az első lépést nekem kell megtennem.

Képtelen voltam rá.

Beharaptam az alsó ajkam, és kényszerítettem magam, hogy hátráljak egy lépést. Gyötrődve néztem rá, de ő csak elnézően elmosolyodott. Kinyitotta előttem a liftajtót, és önelégült ábrázattal megszólalt.

– Talán mégiscsak életben maradok...

Míg a liftben zötykölődtünk felfelé ezt a kemény két emeletet, egyfolytában a szavai visszhangoztak a fejemben. Kétségbeesetten döbbentem rá, hogy ez a férfi valóban úgy viselkedik, hogy számomra teljesen ellenállhatatlan legyen. Fizikai fájdalommal járna, ha nem adnám be a derekamat rövid időn belül...