Tökéletes biztonságban... megjelölve 2.

Az első benyomásom az volt, hogy csalódott. Csalódott bennem, a kinézetemben, abban, ami vagyok. Nem kellett volna megengednem, hogy lásson ruha nélkül...

Azonban itt ült előttem. Végigperegtek előttem a nap eseményei, emlékeztem, hogy egyszer sem nézett rám másképpen. Mindvégig megmaradt ez a rajongás a szemeiben. Az a rajongás, amivel bizonyította nekem, hogy igazán olyannak lát... gyönyörűnek, aki a kedvére való, és ez volt az, amivel pírt lopott a bőröm alá, valahányszor rajtam felejtette a tekintetét.

Kialakult bennem, valami, ami lassan haladt a gyomrom tájékáról és melegséget árasztva terjedt fölfelé. Nem tudtam volna pontos szinonímát találni. Talán bizalom, vagy más, amit még korainak találtam megfogalmazódni. Talán a soha lett volna a megfelelő pillanat.

Mindenesetre Jhonny lehengerlő volt. Még így is, hogy visszautasított. Mert bárhogy is szépíti, azért mégis ez történt. Hízelgő volt, és hálás voltam érte, mert tudtam, hogy igaza van. Túl korai, és később megbánnám.

A takarót szorosan magam előtt tartva, égő arccal húzódtam az ágy legtávolabbi sarkába. Szerettem volna elmondani, hogy igaza van, meg akartam nyugtatni, hogy igen, megértem az indokait, de képtelen voltam egy hangot is kinyögni. Hitetlenkedve csóváltam a fejem, és tehetetlenül tártam szét a karjaimat, amennyire a hónom alá beszorított takaró engedte.

A szavak a torkomra forrtak, és gombóccá gyülemlettek össze. Fájdalmas gombóccá, de lenyeltem, mert nem akartam sírni. Csak szerettem volna, ha végre véget ér ez a nap. Magam mögött akartam tudni minden tragikus és hihetetlen eseményt, kivéve egyet. Ez az egy volt, ami összetartott, és megakadályozta, hogy a megterhelő súly összeroppantson.

Jhonny szavak nélkül is megértett. Nem tudtam, hogyan csinálja, de egy végtelen percre elveszett a pillantásomban – vagy én az övében –, majd hirtelen bólintott, mintha megbeszélte volna velem a gondolataimat. Odakúszott mellém, és óvatosan, mintha attól félne, hogy egy határozottabb érintésére összetörök, végtelen gyöngédséggel vont a mellkasára.

Magamba szívtam férfiasan fanyar illatát, és megengedtem magamnak, hogy tökéletesen fölengedjek ennek a férfinak a karjaiban. Tökéletes biztonságban éreztem magam, annak ellenére, ami ma történt. Tudtam, bármi történne velem, ő lenne a világon az egyetlen, akire bizton számíthatnék.

És mindössze 24 órája ismertem...

Csöndes elégedettségre ébredtem. Az illat megmaradt, és ahogy megmozdultam, éreztem, hogy a biztonságot nyújtó karok is kedvesen fonódnak a testem köré. Éreztem, ahogy mosoly terjed szét az arcomon, és nem tudtam megállítani.

– Mi olyan vicces? – hallottam magával ragadó basszusát, mire kuncogva megráztam a fejem, és az arcomat a mellkasába fúrva elrejtettem.

Nem adta fel olyan könnyen. Egy mozdulattal arrébb gördült mellőlem, és kíváncsian kereste mosolygós pillantásomat.

– Nagyon szépet álmodhattál, ha ilyen jókedvűen ébredsz! – jegyezte meg, majd hirtelen visszahuppant mellém az ágyra, és a tenyerébe temetve az arcomat maga felé fordította. – Elárulod, mi volt az?

Nemet intettem a fejemmel a tenyerében, majd mikor láttam a csalódottságot sötéten örvénylő meleg barna szemeiben, nem bírtam tovább.

– Tegnap már az álmom valósággá vált, így semmi olyanról nem álmodhattam az éjjel, ami boldogabbá tett volna, mint az, hogy nem váltál kámforrá – suttogtam csöndesen, és tudtam, hogy zavarba kellene jönnöm, amiért egy vadidegennek így megnyílok, de képtelen voltam mást érezni, csak boldogságot.

Láttam a szemében a meglepettséget, és éreztem az ujjaiban, ahogy a szorítása enyhült, majd egészen lággyá alakult. Hüvelykujjaival a járomcsontomat simogatta, miközben hitetlenkedő pillantását próbálta elrejteni előlem.

– Akkor már nem akarod, hogy meg sem történt epizód legyek az életedben?

– Sosem akartam, de beláthatod, ez azért nem mindennapi. Túl gyors, túl vad, túlságosan...

– Szabad? – segített ki kedvesen mosolyogva.

– Nagyon! – vágtam rá szenvedélyesen. – nem tudom, miért engedem, hogy megtörténjen, hiszen mostantól kezdve minden együtt töltött pillanatunkban arra fogok gondolni, hogy mikor jön el az éjfél.

– Éjfél?

Hevesen bólintottam, de az arcomat továbbra is gyöngéd szorításában tartotta, mintha minden mimikámat tárolni akarna a memóriájában.

– Éjfél, mint általában a mesékben. Mindig minden éjfélkor szakad félbe, hogy visszakerüljön a keserű valóságba a főszereplő mesehős.

– Értem – felelte vontatottan, ajkain elnéző mosollyal. – És te vajon melyik mesehős vagy?

– Természetesen egyik sem. Ezt csak amolyan buta példának hoztam fel, hogy megértsd.

– Akkor örülsz, hogy nem álmodtál semmit?

– Dehogy – csóváltam a fejem újra, majd én is a tenyerembe fogtam az arcát. – Csak örülök, hogy egyelőre nem érkezett el az éjfél!

Hitetlenkedve felnevetett.

– Talán még aludnod kellene, nagyon furákat beszélsz...

Égnek emeltem a tekintetem, és válaszolni akartam, de nem engedte. Ajkai hamar az enyémre tapadtak, hogy megelőzzék a további filozofikus gondolataim kiáramlását.

A módszer rendkívül hatásos volt, alig egy perc múlva nyom nélkül elfelejtettem, mit is akartam kifejteni neki.

Csókunk épp elmélyült volna, amikor a bejárati ajtó csengője kellemetlen berregéssel belehasított a meghitt csendünkbe. Jhonny mélyet sóhajtott, mielőtt kimászott volna az ágyból.

– Ne menjek én? – kérdeztem.

– Kíváncsi lennék, mit szólna az, aki csöngetett, ha ajtót nyitnál neki ilyen megjelenéssel – mutatott hiányos öltözékemre, pontosabban az öltözékem abszolút hiányára Jhonny, majd az ajtó felé indult.

– Gondoltam köntöst veszek... – mormoltam inkább csak magamnak, de még hallottam, ahogy a lépcsőn lefelé menetelve hangosan visszaszól.

– Bimm-bamm-bimm-bamm.

Még akkor is mosoly ült az arcomon, amikor néhány perc múlva visszatért, kezében egy kisebb méretű dobozzal.

– Ez mi?

– A postás hozta – vont vállat, majd az ölembe hajítva a dobozt, bemászott a hátam mögé, és a karjaiba vont.

Miközben a dobozkát bontogattam, képtelen voltam elvonatkoztatni, így pontosan éreztem, mikor szívja mélyen magába a hajam illatát, vagy mikor simít végig a csupasz vállamon, amin az érintése nyomán libabőrös lettem.

– Nincs rajta feladó sem, csak a nevem és a címem... – állapítottam meg, mire végre Jhonny is a dobozkára irányította a figyelmét.

– Talán nem kéne kibontanod, mielőtt...

Későn szólt. A szavaival egy időben felemeltem a doboz tetejét, de nem láttam meg, mi van benne, mert egy hangos pukkanás után a jobb kezemet valami ragacsos vörös kotyvalék borította be. Olyan hirtelen fröccsent, hogy időm sem volt elkapni a kezemet, amin fájdalommentesen virított a festékszerű anyag. Jhonny vadul káromkodott, én pedig döbbenten bámultam a dobozból kihulló üzenetet.

Fehér lapon vörösen folyó betűkkel, mintha vérrel írták volna.

"Most már bárhol megtalállak!"

Tökéletes biztonságban... megjelölve 1.

Soha nem éreztem ehhez foghatót. Nem számított semmi. Belevágtam valamibe, mint egy őrült, és táncoltam ennek az őrületnek a hullámain. Minden feszültésg elenyészett, én pedig tobzódtam az újszerű érzésben, amiben nem volt semmi realitás, csupán a végtelen érzelmek bonyolult, mégis természetes kavalkádja.

A törölközőm hamar a földre hullott, de Jhonny a trikóján kívül mástól nem óhajtott megszabadulni. Azt sem tudtam, honnan szerezte meg a ruhákat, amiket ma vásároltunk, vagy hogy tudott bejönni a lakásba. Nem agyaltam ilyesmin, mert ő Jhonny volt, az én naplóm, az életem titkainak őrzője.

Beletúrtam selymes hajába, és közelebb húztam magamhoz a fejét, hogy még mélyebben beleveszhessek a csókjába. Nyelve bizalmas ritmusban mozgott az enyémmel, a szívem pedig közben vadul dübörgött a mellkasomban. Az érintése gyöngéd volt, ahogy végigcsúsztatta kezét a testemen, mégis perzselte a bőrömet.

Szerettem volna én is megérinteni. Végigsimítottam izmos mellkasán, lapos, feszes hasán, de amikor a melegítője alá próbáltam bejutni, rekedten nyögve húzódott arrébb.

– Mi a baj? – néztem fel rá gyanakodva, és kezemet a mellkasára téve tartottam távolabb attól, hogy újabb rohamot indítson az érzékeim ellen.

Amikor látta, hogy nem engedek, bosszúsan felsóhajtott.

– Félre fogod értelmezni.

– Tégy próbára! – vontam fel kihívóan az egyik szemöldökömet, majd magam elé szorítva a takarót feljebb csúsztam az ágyom. Jhonny mozdulatlanul, elbizonytalanodott pillantással figyelt, míg végül kibökte.

– Nem akarlak visszautasítani... – kezdte nem túl biztatóan, és valamit megláthatott az arcomon, mert sietve folytatta. – Sokminden történt veled mostanában. Sok különös dolog, ami nehezen felfogható... gondolom, bár ebben nincs sok tapasztalatom. A lényeg, hogy bár örömmel vállalnám magamra a vígasztaló szerepét, félek, később megbánnád, ha most engednél a felzaklatott ösztöneidnek.

– Azt akarod mondani, hogy...

– Pihenned kell! – szakított félbe gyorsan, szinte kiáltva az igyekezettől, nehogy befejezzem a gondolatmenetet. Felemelte a kezeit, mintha csillapítani szeretne, majd maga elé támaszkodott az ökleire. – Csak ennyit mondok. Pihenésre van szükséged. Én pedig... itt leszek később is, hogy... megvígasztaljalak.

Pajkos mosolyt villantott rám, miközben várta, mekkorát robbant az önbecsülésemben ezzel a lépésével.

Ölelő karjaiban, félelemmel takarózva… 3.

A zuhany jót tett a testemnek, Jhonny pedig a lelkemnek. A törölközőt végtelen óvatossággal tekerte a testem köré, közben folyamatosan beszélt, de már nem figyeltem, mit, csak a hanglejtéseire. Tökéletes kiejtése volt, mintha tőzsgyökeres let volna, mégis megmaradt benne a könnyed elegancia. Az a fajta volt, hogy ha elkezd beszélni egy partin, minden szempár rá szegeződik, képtelenség figyelmen kívül hagyni.

Olyan könnyedén emelt a karjaiba, mintha egy bábut tartott volna, nem az én – túl sok – kilóimat. Mire az ágyhoz értünk, már elaludtam. Feledve a gátlásaimat, magam mögött hagyva az őrületet mély kavargó álomba merültem.

A zöld szempár végigkísértett. A férfi arca torz mosolyra húzódott, és a mosolya egész a szemöldökén keresztülhatoló hegig folyt. Vörös haja az álomtenger hullámain lángra lobbant, a rám meredő pisztoly csövéből pedig egy zöld pikkelyes kígyó kapott felém, mintha meg akarna marni. A kígyónak lángoló fekete szemei, és hatalmas méregfogai voltak, melyekkel mélyen belemart a hátamba, amikor el akartam rohanni előle.

– Jasmine, én vagyok, minden oké – Jhonny hangja előbb jutott el hozzám, mint a szavainak az értelme.

Arra ébredtem, hogy átkarolja a vállamat, miközben én az álmomban valósnak vélt fájdalom elől menekülve feszítem magam hátrafelé. Amikor végre felébredtem, a testem ernyedten omlott a karjaiba, és elemi erővel rázott a zokogás. Nem tudtam, miért sírok, de olyan érzés volt, mintha egy gátat engedtem volna áttörni. Az elmúlt napon sokminden történt velem, ami több mint amennyit fel bírok dolgozni.

És Jhonny velem volt az őrületben. Rémesen nézhettem ki,a pillantása mégis telve volt rajongással, amikor végre abbahagytam a sírást és felnéztem rá. Több mint kellemes érzés volt.

– Most pedig... – szólalt meg vontatottan – ... mesélj a naplódnak!

Nem kérés volt, szolíd, de határozott parancs. Tudta, hogy minden éjjel írok bele. Tudta, hisz ő volt az. Most pedig azt akarja, hogy hangosan elmeséljem neki mindazt, amit egyébként leírni is alig mertem volna.

Farkasszemet néztünk a szobám félhomályában. Arrébb húzódtam, de nem annyira, hogy megszakadjon a testi kontaktus közöttünk. Szerettem az érintését. Szerettem, ahogy félresöpri a hajamat, hogy tisztán lássa az arcomat, mintha minden zavarná, ami ebben akadályozza.

Nem tudom már, mikor kezdtem vagy hol, de egyszerre azt vettem észre, hogy dől belőlem a szó. Egyik gondolat jött a másik után, és bár eleinte Saahról meséltem, későb addig hallgatott, hogy kibeszéltem a robbantót is.

– Csak állt velem szemben, és a pisztolyát rám szegezte. Különös volt az egész... – elbizonytalanodva elhallgattam egy pillanatra, Jhonny bátorítóan szorította meg a kezemet. – Először alkalma lett volna félrelökni enge, és továbbrohanni, de aztán valamiért megállt. Végigmért, és mintha... mintha örült volna. A téboly és az intelligencia sugárzott a szemeiből, és azt hiszem, ez a kettősség volt a legrémisztőbb benne. Ha okosan gyilkol, ésszerű logikával, az valamivel számomra félelmetesebb, mintha vaktában csinálná... Kész őrület az egész!

Annyira beleéltem magam a naplóírásba, hogy egész meglepődtem, amikor válaszreakcióként Jhonny odahajolt hozzám. Az óra odalenn az előszobában elütötte az éjfélt.

– Melletted vagyok. Most már soha többé nemleszel egyedül! – ígérte, én pedig éreztem, hogy teljesen elvesztem.

A pillantása megtelt érzelmekkel, ahogy rám nézett, az érintése olyan gyöngéd volt, ahogy végigsimított az arcomon, hogy könnyeket csalt a szemembe. Megtörtem. Az elveim, az érveim, hogy jobb lenne neki nélkülem, hirtelen az önzőségem vörös hálójába veszett. Nem érdekelt, mi a jó neki, az volt a fontos, hogy szükségem van rá.

Hirtelen előrehajoltam, és ajkaimat vadul az övére tapasztottam. Nem tűnt meglepettnek. Sőt, mintha elégedett lett volna, de már ez sem számított. Éreztem a testem köré fonódó erős karjait, a csókját, ami kitörölte a fejemből a vörös hajú merénylőt, és átadtam magam a pillanatnak, amit nekem szántak. A többit engedtem a feledésbe merülni.

Ölelő karjaiban, félelemmel takarózva... 2.

Nem emlékszem pontosan, miként is keveredtünk haza. Jhonny néha megkérdezte, merre forduljunk, és miközben próbálta összetartani egyre inkább remegő testemet, a szemeivel egyfolytában a környezetünket kémlelte.

Az egyik sikárotnál, amikor elhaladtunk előtte, váratlanul hangos robajjal eldőlt az egyik szemetes, a tartalmát az utcára ürítve. Jhonny egész testében összerándult, és izmait megfeszítve, támadásra várva fordult a sikátor felé. A támadónk egy tigrisbarna macska volt, aki hangos nyávogással bújt elő a szeméthalom közepéből.

Érdekes közjáték volt, és ha nem lett volna ez az átkozott remegésem, rá is kérdezek. Így azonban csak szótlanul tűrtem, hogy Jhonny újra átkaroljon, és továbbvonszoljon az utcán. A nap már vörösre festette az égboltot, mire beléptünk a házba. Bár meglepődtem az idő múlásán, nem említettem.

Egyáltalán, semmit nem említettem, semmiről nem beszéltem. Jhonny pedig hallgatott, vagy épp csöndesen, megnyugtató hangon beszélt a semmiről. Nem feszegetet semmit, nem erőltette, mintha pontosan tudta volna, milyen állapotban vagyok.

A házban kiismerte már magát. Szó nélkül vezetett fel a lépcsőn a fürdőszoba irányába, én pedig nem tiltakoztam. Egyfolytában az a zöld szempár villózott a szemeim előtt, és sehogy nem sikerült kivernem a fejemből a sok rémisztő információt, amit Corner adagolt nekem, míg Jhonny nem volt ott.

Hogy én vagyok az egyetlen, aki látta az arcát, hogy egy sorozat-robbantóval állunk szemben, hogy már ez volt a hetedik robbantása számtalan számomra arctalan és névtelen áldozattal, és hogy kiszámíthatóan keresni fog engem.

Váratlanul vizet éreztem magamon. Az egész testemre ráfolyt a kellemesen forró vízsugár, mire akaratlanul, mint akinek hátrarántják a fejét, felemeltem az arcomat. Lassan fogtam fel, mi történik. A fogaim hangosan koccantak egymásnak, visszhangot verve a fürdőszobámban. Még mindig remegtek, de a víz nagyon jólesett.

Hallottam Jhonny hangját, és először kétségbe estem. Még ruhában sem vagyok szép látvány, de anélkül…

– Ne... Nnne... – vacogtam, és bosszúsan szisszentem fel, mert képtelen voltam befejezni.

A szemeimet sem bírtam nyitva tartani, de a kezeim ökölbe szorulva markolták a zuhanycsőt. Megalázottnak éreztem magam, és rettegtem egy fantomtól, aki betolakodott az életembe.

Finom érintést éreztem a vállamon. Elhúzódtam. Nem akartam, hogy hozzám érjen, nem akartam, hogy lásson, és nem akartam, hogy részt vegyen ebben a leépült állapotomban.

Ő azonban nem tágított. Éreztem a mosdókesztűm érintését, kellemesen ismerős volt, de a határozott gyöngédség emlékeztetett, hogy kinek a kezére van húzva.

– Nincs semmi baj! – súgta és lehelete hűvösen csiklandozta a vállamat. – Vigyázok rád! Nem bánthat többé...

Folytatta... Folytatta végig, míg végigmosdatta a testemet, közben a lelkemet simogatta minden egyes becéző szavával.

Ölelő karjaiban, félelemmel takarózva... 1.

Őrület zajlott a köbön. A történtek utolértek, és lecsaptak blokkolt agyamra, mint a héja a gyanútlan mezei egérre. Hisztérikusan nevettem és sírtam felváltva, míg a mentősök ki nem érkeztek, és be nem nyomtak egy nyugtatót a vénámba.

Amikor lecsillapodtam, már legalább fél óra eltelt, közben Jhonnyt sehol nem találtam. Nem is igazán kerestem. A nagy darab nyomozó, Corner, néhányszor visszajött, hogy megnézze, kihallgatható állapotba kerültem-e már. Az állandóan gyilkos pillantását és az ösztönszerű nézelődését leszámítva szimpatikus volt, ahogy hozzáállt a dolgokhoz.

A nyugtató aktivitásának és a hisztériám múlásának találkozópontján végre észbe kaptam: hol van Sarah?

– Atyaúristen! – nyögtem, és hirtelen felálltam a mentőautó hátsó platójáról.

Túl hirtelen, mert azzal a lendülettel elsőre vissza is hanyatlottam. Az ujjaimat a halántékomra szorítottam, így próbálva megszüntetni a fejemben a zsongást. Elnyomtam magamban az újabb hisztériás rohamot – aminek a sikeres kivitelezéséhez nagyban hozzájárult az ereimben csörgedező nyugtató –, majd újra megpróbálkoztam a felállással. Az ezúttal lassabban végrehajtott mozdulatsor már kevésbé járt azzal a szédüléssel, ami az imént visszarántott, így alkalmam nyílt körülnézni kicsit.

A környéket ellepték az egyenruhások, de Saraht és Jhonnyt sehol nem láttam. Megpillantottam viszont Corner nyomozót, és lassan téblábolva felé vettem az irányt. Reméltem, ha már nem, hát némi információt azért tud adni azok után, amin keresztül mentem.

Míg felé sétáltam – vonszoltam magam –, próbáltam kizárni a fejemből a rémület hangjait. Mi van, ha Sarah elkóborolt, Jhonny pedig eltévedt, miközben próbálta előkeríteni? Mi van, ha közben az az őrült rájuk talált, és bántotta őket?

A semmiből váratlanul előttem termett egy kőkemény toronyszerűség, aminek bőszen nekiütköztem.

– Maga meg mi a fenét kóvályog itt? – dörrent rám egy mély hang, de beletelt néhány másodpercbe, mire rájöttem, hogy az otromba kérdés nekem szólt, és nem más tette fel, mint Corner.

– Saraht keresem. Hol van a kislány? – nyögtem, és a saját hangom idegennek hatott nekem.

– A barátja elvitte magával – magyarázta türelmetlenül a férfi, de közben szúrós pillantását végig rajtam tartotta, mintha attól félne, bármelyik pillanatban elájulok... vagy rávetem magam. Már én sem tudtam eldönteni.

– Hová vitte?

– Haza. Azt mondta a fickó, hogy visszajön, ahogy hazavitte a... – pillanatnyi szünetet tartott, mintha habozna, vagy meggondolná, amit mondott. A férfi minden mozdulata határozottságot, és erőt sugallt. Félelmetes volt, mégis bizalmat ébresztett bennem. – Igazából, a kislány mondta, hogy a barátja hazakísérheti őt...

Furcsán nézett rám, de én először éreztem megkönnyebbülést, mióta az a fickó berohant a parkba. Sarah okos kislány volt. Tudta, hogy Jhonny máshogy viselkedik, mint az átlagos emberek, és hamar szemet szúrna ennek a nyomozónak.

Hirtelen mehetnékem támadt, a szédülésem elmúlt, így jobbnak láttam, ha még azelőtt elindulok Jhonny után, mielőtt ő visszaérne Sarahtól.

– Hát, akkor örülök, hogy megismerhettem, és köszönöm, hogy segíteni próbált, amikor az az alak... Tudja!

Úgy nézett rám, mint akinek teljesen elmentek otthonról. Átgondoltam gyorsan, amit mondtam, és nem találtam benne semmi kivetni valót.

– Nem megy sehová! – jelentette ki felháborodottan, és sötét szemeit résnyire szűkítette. – Szemtanú lett, az istenért! Míg el nem mondja, mit látott, addig nem mehet sehová!

Éreztem, ahogy a szemeim csodálkozva elkerekednek, és ösztönszerűen becsuktam nyitva felejtett számat. Corner közelebb lépett, fenyegetően magasodott fölém, miközben hatalmas kezével a háta mögé intett.

– Látja azt az utcát? – kérdezte, mire kábán bólintottam. Az utcából még mindig dőlt a füst, a mentősök, rendőrök és tűzoltók mellett civilek is rohangáltak. Hordágyon toltak fekete zsákba burkolt alakokat, és a földre ültették a vérző sérülteket. Corner vádlón nézett rám. – Ha nem segít azonosítani, az a vadállat hamarosan meg fogja ezt ismételni!

– Nem mondtam, hogy nem segítek, csak előbb szeretnék...

– Mit szeretne?

Bosszúsan fújtam egyet, de gyáván hátráltam egy lépést. A férfi kisugárzása is veszélyes volt, attól féltem, agyoncsap, csak mert nem úgy táncolok, ahogy ő fütyül.

– Szeretnék pihenni egy kicsit. Átgondolni, mi is történt. Majd holnap...

– Holnap? – szakított félbe dühösen a férfi, és újra az utca felé mutatott, ahol egy túlságosan kisméretű fekete zsákba bugyolált alakot helyeztek a hordágyra. – Mondja meg annak a fiúnak a szüleinek, hogy máris segít nekünk megtalálni a gyerekük gyilkosát, csak előbb kipiheni magát!

– Corner! – csattant egy ingerült hang a hátunk mögül. Oda sem kellett fordulnom, minden érzékszervem megkönnyebbülve nyújtózkodott, mert tudta, hogy Jhonny az. Éreztem, ahogy mögém lép, és nem tudtam megmagyarázni, miért, de a legszívesebben hozzábújtam volna. Amikor újra megszólalt, ha lehet, még ridegebben csengett a hangja. – Ethan Corner, ugyebár?

– És maga?

– Jhonny Diary – vetette oda Jhonny, majd birtoklón átkarolta a vállamat, és magához húzott. Csak ekkor vettem észre, hogy az egész testemet rázza a remegés. – Nos, Corner nyomozó – folytatta vontatottan –, holnap fel fogjuk keresni az irodájában.

Hosszú pillanatig néztek farkasszemet, én pedig hiába próbáltam leküzdeni a remegést. Végül Corner ingerülten kifújta a levegőt, mintha idáig dühében benntartotta volna.

– Reggel – szólalt meg összeszorított foggal, majd nyomatékosan hozzátette. – Korán.