Tökéletes biztonságban... megjelölve 1.

Soha nem éreztem ehhez foghatót. Nem számított semmi. Belevágtam valamibe, mint egy őrült, és táncoltam ennek az őrületnek a hullámain. Minden feszültésg elenyészett, én pedig tobzódtam az újszerű érzésben, amiben nem volt semmi realitás, csupán a végtelen érzelmek bonyolult, mégis természetes kavalkádja.

A törölközőm hamar a földre hullott, de Jhonny a trikóján kívül mástól nem óhajtott megszabadulni. Azt sem tudtam, honnan szerezte meg a ruhákat, amiket ma vásároltunk, vagy hogy tudott bejönni a lakásba. Nem agyaltam ilyesmin, mert ő Jhonny volt, az én naplóm, az életem titkainak őrzője.

Beletúrtam selymes hajába, és közelebb húztam magamhoz a fejét, hogy még mélyebben beleveszhessek a csókjába. Nyelve bizalmas ritmusban mozgott az enyémmel, a szívem pedig közben vadul dübörgött a mellkasomban. Az érintése gyöngéd volt, ahogy végigcsúsztatta kezét a testemen, mégis perzselte a bőrömet.

Szerettem volna én is megérinteni. Végigsimítottam izmos mellkasán, lapos, feszes hasán, de amikor a melegítője alá próbáltam bejutni, rekedten nyögve húzódott arrébb.

– Mi a baj? – néztem fel rá gyanakodva, és kezemet a mellkasára téve tartottam távolabb attól, hogy újabb rohamot indítson az érzékeim ellen.

Amikor látta, hogy nem engedek, bosszúsan felsóhajtott.

– Félre fogod értelmezni.

– Tégy próbára! – vontam fel kihívóan az egyik szemöldökömet, majd magam elé szorítva a takarót feljebb csúsztam az ágyom. Jhonny mozdulatlanul, elbizonytalanodott pillantással figyelt, míg végül kibökte.

– Nem akarlak visszautasítani... – kezdte nem túl biztatóan, és valamit megláthatott az arcomon, mert sietve folytatta. – Sokminden történt veled mostanában. Sok különös dolog, ami nehezen felfogható... gondolom, bár ebben nincs sok tapasztalatom. A lényeg, hogy bár örömmel vállalnám magamra a vígasztaló szerepét, félek, később megbánnád, ha most engednél a felzaklatott ösztöneidnek.

– Azt akarod mondani, hogy...

– Pihenned kell! – szakított félbe gyorsan, szinte kiáltva az igyekezettől, nehogy befejezzem a gondolatmenetet. Felemelte a kezeit, mintha csillapítani szeretne, majd maga elé támaszkodott az ökleire. – Csak ennyit mondok. Pihenésre van szükséged. Én pedig... itt leszek később is, hogy... megvígasztaljalak.

Pajkos mosolyt villantott rám, miközben várta, mekkorát robbant az önbecsülésemben ezzel a lépésével.