Először is szeretném minden kedves blogger-társamnak megköszönni az éppen aktuális díjat, amit nekem szántatok!!! Mindig nagyon jólesik, hogy eszetekbe jutok, és veszitek a fáradtságot, hogy belinkeljétek az oldalam és a nevem.
Jól érzitek, most jön a "de..."
Szerintetek a blogírásnak ez a formája miről szól? Ti minek örültök jobban, annak, ha az olvasók a megírt történeteiket egy email-ben, vagy egy párszavas kommentben véleményezik, vagy ha mindig egy új és újabb kitalált díjjal jutalmaznak? Ha tetszik, amit írok, és kedvetekre való az oldalaim dizájnja, akkor én inkább az elsőre szavazok. A díj kedves gesztus, de eltereli a figyelmet az oldalaink valós tartalmáról. Ráadásul olyan blogokat is kitüntettek, amelyek nem megérdemelten kapták meg a "legjobb" jelzőt!
Még egyszer nagyon köszönöm nektek, ha rám gondoltok, de kérek mindenkit, hogy akinek eszébe jutna egy ilyen díjjal megajándékozni, inkább írjon nekem egy komit, hozzászólást, email-t!!! Már csak azért is, mert míg egy díjat kiteszek, addig megírok néhány oldalt a következő frissből :)
Új kampányt ajánlok: aki egyetért a fentiekkel, kérem, hogy a blogjába helyezze el bárhová a fenti képet jelezve, hogy ő is kommentet kér a díjak helyett :)
Robert volt az első, aki észbe kapott. Odalépett a fiúhoz, és fenntartások nélkül a jobbját nyújtotta neki.
– Robert vagyok – üdvözölte, mire a fiú komoly ábrázatán barátságos-bizonytalan mosoly terült szét. A kezét nem fogadta el, amiből arra következtettem, hogy egyáltalán fogalma sincs, mit jelent a gesztus. Robert nem jött zavarba. Felkapta a lépcső melletti fekete bőröndöt, amiről eddig azt sem tudtam, hogy ott van, és intett neki, hogy induljon visszafelé a lépcsőn. – Gyere, haver, hoztam neked néhány hasznosabb viseletet!
Juliette felkuncogott, amivel kivívta a lehető legrosszallóbb pillantásomat, és felhívta magára a fiú figyelmét. Bosszankodva éreztem, ahogy az arcom újra felforrósodik fürkésző pillantásától, de azért próbáltam biztatóan rámosolyogni. Beletelt legalább egy percbe, mire végre rászánta magát, elszakította a tekintetét az enyémtől, és törölközőstől felvonult vissza az emeletre.
– Ez aranyos – vihogott Juliette, aztán mintha kisgyerek lennék összevágta nekem az omlettet. – Minek fogod elnevezni?
Felháborodottan néztem rá.
– Juliette, ő nem kutya!
– Azt hiszed, nem tudom? – nézett rám bosszúsan, aztán kacéran rám kacsintott. – Ez annál sokkal jobb!
– Juliette!
– Jól van, jól van! Már be is fejeztem! – emelte fel a kezeit védekezően, majd flegmán rákönyökölt az asztalra, és várakozásteljes pillantást vetett rám fényesen kéklő szemeivel. – Tehát, mire is vagy kíváncsi pontosan?
A szemeimet forgattam. Mintha nem lenne nyilvánvaló.
– Ki ez a Maugli? Mit keres a házamban? De, hogy a legelején kezdjük, miért ébredtem arra, hogy teljesen meztelenül fekszik rajtam?
Juliette szeme felcsillant.
– Rajtad feküdt? Meztelenül?
Megrovó pillantást vetettem rá. Csalódottan hátradobta makacsul előrehulló fekete sörényét, aztán izgatottan hajolt előre az asztalon.
– A lényeg az, hogy Rose-nagyira igen nagy hatással volt, amit mondtál neki a könyvtárban rólam, meg a barátságunkról. Most jut eszembe, az nekem is nagyon jólesett egyébként – tette hozzá elgondolkodva, derengő mosollyal a szája sarkában, majd hirtelen észbe kapott és hadarva folytatta. – Fontosak számára azok az emberek, akik nem a származás alapján, vagy vagyon szerint beskatulyázva sorolják be a barátaikat. nagyon ritka az ilyen. És Nagyi azt mondta, hogy a te szemedben látta az őszinteség fényét...
– Mit? – Döbbentem meg. – Juliette, össze-vissza beszélsz, de még mindig nem értem, ki ez a fickó.
Szemrehányón nézett rám.
– Ne szakíts félbe, mert elvesztem a fonalat, és akkor nem tudom hatásosan előadni. Így is elég nehéz, a Nagyi sokkal ügyesebben csinálta... Úgy értem, nála volt füst is meg minden... – lemondóan nézett körül a szűk konyhámban. Már épp újra rá akartam pirítani, mikor végre újra elkezdte. – Na, szóval a naplód a táskádban volt, elmondtuk a kívánságot, te pedig minden valószínűség szerint leírtad, ezért valóra vált. Nem mondom, hatalmas fantáziád van!
– Mit hordasz itt össze? – kérdeztem lassan, és éreztem, ahogy az agyam elkábult a hiábavaló küzdelemtől, amit a fel nem dolgozható információk okoztak a számára. – A naplómról honnan tudod, hogy a táskámban volt?
– Nagyi mondta – felelte magától értetődő egyszerűséggel.
– És milyen kívánság?
Bosszúsan fújtatott, és tekintetét az égnek emelve kezdte magyarázni, mintha egy rég elunt mesébe kezdett volna.
– Egyszer régen az őseink jót tettek egy nagyhatalmú varázslóval, aki áldást küldött a családomra – a hangját ekkor elmélyítette, arcára pedig savanyú ábrázatot kölcsönzött, és egészen olyannak hatott, mintha citromba harapott volna. – "Minden generációból a kékszemű őrzi a titkot, és ő rendelkezik a kívánság felett." Hát ilyen az én formám, naná, hogy kék szemmel bújtam elő. A család boldog volt, apám rettentő büszke, de azért annyira nem, hogy engedjen saját vállalkozásba fognom... Elkanyarodtam... Ja, igen. Tehát a Nagyi úgy határozott, méltó vagy arra, hogy azt kívánja neked, hogy teljesüljön minden, amit eddig leírtál.
Elment az esze. Egészen biztos, hogy megőrült szegény barátnőm! Nem probléma. Ettől még Juliette marad, de... Oh, szegény Robert! Vele mi lesz? Össze fog törni, és öngyilkosságot kísérel meg, hogy együtt lehessen Juliette-el az elmegyógyintézetben. Talán el lehet intézni, hogy egy szintre kerüljenek...
– Jasmine, kérlek, ne nézz úgy rám, mint akinek elment az esze! – rótt meg sértődötten, de aztán telt ajkai elnéző mosolyra húzódtak. – Pontosan tudom, mekkora képtelenség, amit mondok...
– Nem! Fogalmad sincs, különben nem mondtál volna nekem ilyen képtelen sületlenségeket! – fakadtam ki hevesen.
– ...Amikor először mesélt nekem erről a Nagyi igazán megharagudtam rá – folytatta figyelmen kívül hagyva a megjegyzésemet. – Nem is mentem hozzá, nem beszéltem vele, míg egyszer bebizonyította, hogy a Kívánság vérvonal márpedig létezik.
– Juliette! Ez őrültség! – hajoltam oda hozzá, egyik kezemet ráfektettem az övére, és finoman, de határozottan megszorítottam.
Kedvesen elmosolyodott, fejével az ajtó felé bökött, aztán másik kezével megfogta az enyémet.
– Tegyél próbát! – javasolta, és lazán megvonta a vállát.
Megfordultam és egy pillanatra úgy éreztem, mintha a szoba megfordulna velem, pedig egy lépést sem tettem semerre. Az ajtóban ott állt a fiú, a háta mögött szemtelenül vigyorgó Roberttel, és bár tökéletes képtelenségnek tűnt, ruhában talán még jobban nézett ki, mint anélkül. Magas volt, körülbelül egy magas Roberttel, de sokkal szálkásabb izomzata volt, így karcsúbbnak hatott nála. Egyszerű farmert, és egy elegáns, fekete inget viselt.
Hanyag eleganciát tükrözött a megjelenése, bár az összhatást némileg csorbította a lábán a fehér edzőcipő. Azért biztos voltam benne, hogy csak az én szívem akar kiugrani a helyéről, ahogy a fürkésző barna szempár rátalált az enyémekre.
– Jasmine? – nógatott Juliette rá nem jellemző türelemmel.
Bosszankodva feleltem neki, de a szemeimet képtelen voltam elszakítani a fiúétól.
– Mégis mit vársz? Mit kérdezzek?
Frusztráltan fújtatott, aztán felállt, és mellém lépett. Ingerülten beletúrt a hajába, majd a csípőjére tette a kezét, és nekiszegezte a kérdést a szerencsétlennek.
– Mi Jasmine kedvenc színe?
Hitetlenkedve néztem rá.
– Ez azért elég általános...
– Kék – szólalt meg velem egy időben a fiú, mire csodálkozva néztem rá.
Először hallottam a hangját, először szólalt meg előttem, és teljesen megbabonázott. Nem volt olyan mély baritonja, mint Robertnek, mégis férfias, a kiejtése pedig tökéletes, és volt benne némi intelligencia elrejtve. Mint aki pontosan tudja, mit mondjon, és hogyan.
– Oké, ezt ti is elmondhattátok neki... – kezdtem, de a dühtől elfúlt a hangom.
Miért csinálják ezt velem? Soha nem ártottam nekik, most mégis gúnyt űznek a magányomból. Kiszolgáltatottnak éreztem magam, mégis képtelennek éreztem, hogy odaálljak a barátaim elé, és kihajítsam őket meg az ostoba – habár igencsak szemrevaló – tréfájukat is.
Tehetetlenül fontam keresztbe a karomat, és kíváncsi riadalommal figyeltem, hogy a fiú közelebb lép hozzám, ajkain kedves mosollyal.
– Szeretem a kék színt, mert olyan sokféle tud lenni. Nyári délutánon, csöndes azúrkék, kora őszi estén viharos kobaltkék, de mindegy milyen árnyalat, mert annyira tökéletes, hogy bármi is törje meg, azt olyanná teszi, mint egy selymes simogatás.
A fiú elhallgatott, és mindhárman várakozón néztek rám. A döbbenettől elakadt a lélegzetem, ahogy felismertem a saját szavaimat, amit a naplómba írtam le néhány hónappal ezelőtt. Nem tudhatták. Senki nem tudhatta, mennyire szenvedélyesen szeretem a kéket.
– Ez akkor is lehetetlen – motyogtam, mire a fiú pillantása megtelt csalódottsággal.
– Néha annyira földhözragadt vagy! – fakadt ki Juliette.
– Eltűnt a naplóm, biztosan onnan olvastátok ki! – vetettem fel minden meggyőződés nélkül.
Juliette már szinte tombolt, az eddigi türelme semmivé foszlott. Egyik kezével megragadta a vállamat, a másikkal a fiúra mutatott, aki kétlépésnyire tőlünk csodálkozva figyelte a hadakozásunkat.
– Ez a fickó a te naplód! Mivel nem volt benned annyi kurázsi, hogy higgy, és fennhangon kimond, mire vágysz a legjobban, ezért a naplód segített valóra váltani az álmaidat! – magyarázta, én pedig erőtlenül, tagadóan csóváltam a fejemet. Könnyek lepték el a szemeim, mire barátnőm megenyhülve folytatta. – Jasmine, soha nem ártanék neked. A legjobb barátnőm vagy. Hiszen ezért van ez az egész. Hogy teljesebb életed legyen.
– Elégedett voltam az életemmel – jegyeztem meg, és bosszúsan letöröltem egy az arcomon végiggördülő könnycseppet. Kétségbeesetten néztem Robertre. – Te mit mondasz erre az agyrémre?
Robert szemtelen vigyora azóta szép lassan kámforrá vált, komoly ábrázattal figyelte az eseményeket, közben figyelmeztető pillantásokat lövellt Juliette felé.
– Tudod, hogy nem hiszek az ilyesmiben. Misztikum, varázslat... Baromság az egész – kezdte fojtott hangon, de kivártam. Éreztem, hogy a szavai mögött megbújik egy 'de'. Beletúrt sötét hajába, aztán tanácstalanul rám mosolygott. – Az este minden más lett. Lassan, fokozatosan, és még soha nem történt olyasmi, hogy Julie apja hagyott volna minket beszélgetni egész éjszakán keresztül. Most viszont így történt, és furcsa egybeesés.
– És azt gondoljátok, hogy rólatok is kívántam valamit? – kérdeztem, és bár nem akartam, a megjegyzésem pikírtebbre sikeredett a kelleténél.
A fiú közelebb újra közelebb jött, már csak egy lépés választott el tőle. Egy nagyon kis lépés. Felém nyújtotta a kezét, várta, hogy a tenyerébe helyezzem az enyémet. Ökölbe szorítottam mindkét kezemet, és bizalmatlanul méregettem a szívdöglesztő idegent.
– "A vágyaim valóságában Juliette kitörhetne a családja és a származása által felállított korlátok mögül, és megnyithatja a saját éttermét úgy, hogy közben ne legyen kitagadva." – mormolta csöndesen, mintha vallomást tenne, amivel a megbízhatóságát próbálja bizonyítani.
Juliette felsikoltott, hevesen átölelt, egy puszit nyomott az arcomra, aztán azonnal el is engedett.
– Olyan kis imádni való vagy! Nagyszerű kívánság, én se mondhattam volna jobban – vigyorgott Juliette, aztán tisztán látszott rajta mennyire nehezére esik, mégis csendben maradt.
Tétován néztem a fiúra, a tekintetünk összekapcsolódott, én pedig elvesztem a barna mélységben. Kicsit elbizonytalanodtam. Ha mindez igaz – bár ez ellen, mint tény az agyam kitartóan küzdött –, akkor van-e értelme küzdenem? Ha ez a fiú valóban az, akinek állítják, akinek láthatóan ő is állítja magát, akkor egyszerűbb lenne elfogadnom, és kiélveznem minden pillanatát.
Hiszen hány embernek adatik meg, hogy kezet foghat álmai megtestesülésével?
Ez a gondolat kísért, ahogy felemeltem a kezemet, és óvatosan belecsúsztattam az övébe. Lágyan megszorította, aztán elégedett mosolyra húzta tökéletes ívű ajkait.
– Most már beszélhetek – súgta óvatosan, mintha a hangját, a nyelvezetét próbálgatná.
