2011. február 26., szombat

Ismerkedés 2.





Az ellenérzéseimet félretéve csókoltam meg aznap éjjel. Mindegy volt, mi helyes vagy helytelen, amikor az ajkam az övéhez ért, a levegő felizzott körülöttünk, Jhonny pedig átvette az irányítást. El akartam húzódni, meg akartam beszélni ezt a dolgot, alaposan megvitatni, hogy a megfelelő döntést hozzuk meg az ő érdekében.

Ő azonban, mintha pontosan tudta volna, mire készülök, a tarkómnál megragadott, és nem engedett visszahúzódni. Engedte, hogy a csók elmélyüljön, a nyelve egyre vadabb táncot járt az enyémmel, és hallottam, ahogy a légzése megváltozik. Soha nem engedtük, hogy idáig fajuljon a túlélési csókja, mindig időben húzódtam el. Nem beszéltük meg, egyszerűen így éreztük helyesnek, különösen mostanában, mivel a fájdalmaim nem igazán tettek lehetővé bármi mást is.

Jhonny apró köröket simított a fülem mögött folyamatos egymásutánban, közben oldalra fordította a fejét, hogy még jobban odaférjen a számhoz. Hihetetlenül tudott csókolni, mintha erre teremtették volna. Amikor a nyelve elkezdett ki-be járni a számban, felnyögtem a gyönyörűségtől, ahogy elképzeltem, amint...

Mielőtt befejezhettem volna a gondolatot, nyílt az ajtó, és Juliette viharzott be rajta.

– Visszatértem, madárkáim, hiányoltatok?

– Nem ez a megfelelő kifejezés, Juliette! – mordult Jhonny, de nem nézett a barátnőmre.

Az arcomat kitartóan fogta a tenyerében, a tekintete pedig nem eresztette az enyémet. Pihegve szedtük a levegőt, és láttam, hogy neki éppen olyan megterhelő visszakényszerítenie a szívét a normális ritmusra, mint nekem.

– Ma már nem akartam visszajönni, de összefutottam egy kedves ismerőssel, aki ragaszkodott hozzá, hogy megmutassam, jobban vagy – magyarázta Juliette fejével az ajtó felé intve.

Láttam az arcán, hogy valami nem stimmel, Jhonny is megérezhette, mert elengedett, és félreállt, hogy láthassuk, ki a kedves ismerős, aki ennyire felbosszantotta Juliette-t. Még a lélegzetem is elakadt, amikor megpillantottam az ajtóban a magas, karcsú, szőke lányt, Kimberlyt.

Éreztem, hogy eltátom a számat, tudtam, hogy be kellene csuknom, de képtelen voltam rá. Röpke pillantást vetettem Jhonnyra, aki kíváncsian, de gyanakodva figyelte az Aphrodité-szépségű lányt. Nem olyan hatással volt rá, mint amit vártam, és emiatt váratlan boldogság öntött el. A keze után nyúltam, és ujjaimat az övéibe fontam. Nem azért, hogy Kimberly lássa, összetartozunk, hanem mert annyira örültem, hogy Jhonny nem vetette magát a lány lábai elé.

Jhonny magától értetődően szorította meg a kezemet, és engedte, hogy úgy legyünk, összekapcsolódva. Mintha tudta volna, hogy most erre van szükségem.

– Helló, Jasmine! – szólalt meg a hosszúra nyúlt kínos csendben Kimberly.

Valami nem stimmelt vele. Idegesen kapkodta a pillantását Juliette és köztem, kíváncsian végigpásztázta Jhonnyt, de valami hiányzott belőle. A testtartása nem olyan volt, mint amikor utoljára találkoztam vele. Valahogy olyan félszegen viselkedett, mint aki zavarban van... Lehetetlen! Kimberly nem ismerte ezt a kifejezést, hiszen ő volt a megtestesült tökéletesség.

Most azonban csak állt, és mintha reménykedett volna, hogy nem fogom megenni vacsorára. Jégkék tekintetéből hiányzott a ridegség és a szokásos megvetés, amivel mindig találkoztam, ha rám nézett.

– Kimberly! Elég késő van, szóval, ha azért jöttél, hogy gúnyolódj... – kezdtem volna, de hevesen félbeszakított.

– Dehogy! Nem akarlak bántani, nem ezért jöttem. Egyszerűen, csak amikor megláttam Juliette-et, úgy éreztem, meg kell téged látogatnom – magyarázkodott, én pedig igyekeztem elfojtani egy mosolyt, amiért barátnőm láthatóan ledöbbent a tényen, miszerint Kimberly tudja a nevét.

– Miért? – néztem rá értetlenül.

A szemem sarkából láttam, hogy Jhonny felismerte a lányt, és élveztem, ahogy gyűlölködve szűkül össze szép szeme. A tekintete láthatóan ellenségessé vált, és annyi év megvetett magány után hirtelen úgy éreztem, társamra találtam. Ez a férfi valóban azért jött létre, hogy velem legyen, értem éljen.

Kimberly zavartan harapdálta telt, alsó ajkát, én pedig elnyomtam a késztetést, hogy megkönnyítsem a dolgát.

– Csak... Én csak szerettem volna tudni, hogy jól vagy. Hogy meggyógyultál. Csak ennyit akartam.

Értetlen-gyanakvó pillantást váltottunk Juliette-el, aztán igyekeztem a tőlem telhető legdiplomatikusabb arcomat felölteni.

– Nos... Ez... Igazán nagyon kedves tőled... Köszönöm szépen.

Mielőtt Kimberly megszólalhatott volna, Jhonny megelőzte.

– Jasmine-nak pihenésre van szüksége – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, amiről akaratlanul is Ethan Corner jutott az eszembe. – Holnap már hazamehet. Otthon meglátogathatod, ha akarod.

– Máris hazaengednek? Nahát, ennek őszintén örülök, és persze, benézek majd, ha nincs ellenedre – csacsogta Kimberly. Így már jobban emlékeztetett a régi önmagára, csak éppen nem velem, hanem valamelyik kebelbarátnőjével szokott ilyen hangnemben társalogni.

– Persze – nyögtem.

– Akkor hát, jobbulást, és hamarosan találkozunk – villantotta ránk fogfehérítő-reklámos mosolyát, majd intett, és kilibbent a szobából.

Nehéz parfümjének illata emlékeztetett csupán arra, hogy itt járt, és mindhárman csodálkozva bámultuk a csukott ajtót. Juliette tért először magához.

– Atyaég, ez meg mi a fittyfene volt? Kívántál, ugye? Őt is beleírtad a naplódba!

– Azt hiszem... – bólintottam kábán, de már nem tudtam volna pontosan felidézni, hogy mit is írtam pontosan vele kapcsolatban.

– Szent Isten! Már ilyen késő van! Rohannom kell, apával vacsorázunk!

A következő pillanatban már ő is kinn volt az ajtón, én pedig azon kaptam magam, hogy Jhonny kezét szorongatom.

– Baj van? – kérdezte aggodalmasan.

– Meg... – bizonytalanul néztem fel rá, és törökülésben helyezkedtem el az ágyon. – Megtennéd, hogy átölelsz?

Szó nélkül leült az ágyamra, és a karjaiba zárt. Erős volt, hosszú karja kemény, a mellkasa biztonságot nyújtó, és az illata egészen részegítő. Éreztem a zavarát, tudtam, nem érti, mi ütött belém.

– Nem úgy néztél rá, mint a többi férfi – suttogtam a mellkasának, és szinte magamon éreztem fürkésző pillantását. – Mintha nem lett volna rád semmilyen hatással...

Elengedett, majd az állam alá nyúlt, hogy a szemébe nézzek. Egyik karja a derekamon pihent, combjaink egymásnak nyomódtak, érezni lehetett az elektromosságot, ahogy felszikrázott kettőnk között.

– Ha végre felépültél, és hazamentünk, megmutatom neked, hogy Te mekkora hatással vagy rám. Nem most, nem itt a kórházi ágyon, hanem... otthon – suttogta, én pedig olvadoztam a szavaitól.

Újra magához ölelt, az arcomat a mellkasához szorítottam, és minden szívdobbanása mintha nekem énekelt volna:

Otthon... Otthon... Otthon...






4 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szia!
Hát Juliette nek igazán érzéke van, hogy a legjobbkór topanjon be.:)
Nagyon jó volt, csak így tovább, már alig várom a folytatást.:)

Üdv : Dóri

benina írta...

Köszönöm Dóri! :)))

Névtelen írta...

Én már meg is feledkeztem, hogy Kimberly is létezik:D Lehet nem a legjobbkor, de jót tett ez a betoppanás a történetnek:D Már sem emlékszem mit írt Jasmine korábban a naplóban aminek hatására történt ez a betoppanás, de kíváncsian várom mi lesz a végkifejlet:)
Várom következőt!:)

Peet

Viki írta...

Nekem is ez a történeted tetszik a legjobban, és kiváncsi vagyok, hogy végződik a történet.Mi lesz Jhonnyval és Cornerrel.