Majdnem elfeledve 4.

Az ügyeletes orvos, pontosabban doktornő, lényegesen türelmesebb volt, mint a mentős. Addig engedte Jhonny jelenlétét, amíg csak lehetett. Az órák lassan vándoroltak, és én nem mertem engedni, hogy telenyomjanak fájdalomcsillapítókkal. Féltem, túlságosan eltompítana, és nem emlékeznék a legfontosabb dologra.

Dr. Slone a röntgenbe már nem volt hajlandó engedélyezni a belépését, így Jhonny megtorpant az ajtóban. Nem láttam, de biztosan tudtam, hogy addig ott marad, míg ki nem tolnak újra. Kétségbeesett pillantása elkísért a fájdalmas vizsgálatra. A doktornő biztos volt benne, hogy eltört néhány bordám, és a csuklóm, de pontos képet akart látni a csontvázamról.

A vizsgálatot hosszúnak, fárasztónak, és túlontúl fájdalmasnak éreztem. Dr. Slone végig a szomszédos fülkében figyelt monitoron keresztül, és utasításokat osztogatott az ápolónőknek, hogy merre forgassák a kezemet, később pedig engem.

Túl sokáig tart, gondoltam rémülten. Vajon Jhonny hogy érzi magát? Már húszadszorra kérdeztem meg az időt, és éppen ennyiszer nyugodtam meg, amikor azt mondták, hogy még csak éjjel tíz óra múlt. Megnyugtattak, hogy éjfélig még bőven van időnk, addigra már rég a kórtermemben fogok szunyókálni.

– Nem akarok aludni – hajtogattam makacsul, ők pedig elnéző-rosszalló mosollyal néztek le rám.

Ugyan mit tudhatnak? Semmit! Ki tudja, milyen hatással van Jhonny létezésére ez a külön töltött időszak. Olyan sápadtnak és tanácstalannak tűnt, ahogy ott maradt a bezáródó ajtó mögött.

Végre minden szögből sikerült felvételeket készíteniük rólam, és a doktornő kimondta a hőn áhított szót: Végeztünk! A megkönnyebbülés fájdalmas örvénye hullámzott végig rajtam, ahogy újra átraktak a vizsgálóasztalról a hordágyra.

Alig vártam, hogy kiérjünk az ajtón, de Dr. Slone ekkor már ragaszkodott hozzá, hogy fájdalomcsillapítót nyomjon a kézfejembe rögzített kanülön keresztül. Valahol hálás voltam, valahol bosszankodtam.

A szer azonnal hatni kezdett, éreztem, ahogy szemhéjam ólomsúllyal nehezedik. Küzdöttem a sötétség ellen, amely gyógyítón ölelt körbe.

– Nem mehetnénk végre? – csattantam fel türelmetlenül, amikor már a sokadik leletet adták át a fejem fölött egymásnak. Pontosabban azt hittem, felcsattantam, kiáltottam, mert már annyira elegem volt a totojázásukból. Végül azonban csak csöndes suttogás hagyta el a számat, ahogy az injekció lelassította a nyelvemet.

Még ezek után is eltelt legalább öt visszahozhatatlan perc, mire végre kitoltak a vizsgálóból. Amennyire a helyzetem engedte, körülnéztem, és legnagyobb megdöbbenésemre Jhonny nem volt sehol.

– Hogy van? – magasodott fölém egy sötét alak.

Szemei, mint két fekete gyémánt úgy ragyogtak, és azonnal felismertem benne kedvenc bosszantó nyomozómat.

– Corner, maga mit keres még itt? – suttogtam belassultan.

Arrogáns mosoly futott át az arcán.

– Még tartozik nekem egy képpel...

– Hol van Jhonny? – szakítottam félbe.

Olyan halk voltam, hogy ha nem figyelt volna rám eléggé, talán meg sem hallja, hogy neki beszélek. Azt hihette volna, hogy magamban motyogok a gyógyszerek hatására. De Ethan Corner nem ilyen volt – kezdtem szimpatizálni a profizmusával.

– Jhonny? Jhon? A fickó, aki piócát játszott? – kérdezte ironikusan.

Egy pillanatra a begyógyszerezett agyam megakadt a Jhon elnevezésen, de továbbsiklott elmém gyönge ujjai között. Bólintottam, mire az ügynök a kórház parkjába vezető ajtóra mutatott.

– Kiszellőzteti a fejét. Elég vacakul nézett ki, de nem engedte, hogy bárki megvizsgálja...

– Keresse meg nekem! – szóltam közbe ismét.

Meghökkent-gyanakvó pillantás volt a válasz.

– Mindjárt visszajön.

– Keresse meg, kérem! Nem tud visszajönni... Mennyi az idő?

– Össze-vissza beszél – szólt közbe a doktornő, aki idáig a papírokkal volt elfoglalva. Szemrehányó pillantást vetett a nyomozóra, majd megrovó pillantással fordult az ápolóhoz. – Miért nem vitte még a kórtermébe? Pihenésre van szüksége. Corner nyomozó később is kihallgathatja!

– Ne! Kérem! – megint csak bosszantó nyöszörgés a kiáltás helyett. Kinyúltam és megragadtam Ethan csuklóját a sérült kezemmel. Felszisszentem, de próbáltam olyan erővel szorítani, amennyire tőlem tellett. – Hozza oda hozzám, kérem!

Az ápoló úgy döntött, ideje teljesítenie főnöke parancsát, így a kezem visszahullott mellém a hordágyra. Ahogy végiggurított a személytelen fehér folyosókon, magamon éreztem Corner értetlen pillantását.

Értékes percek teltek számomra értéktelennek tűnő cselekedetekkel. A legszívesebben azonnal felkeltem volna, hogy rohanjak megkeresni őt. Nem akartam elveszíteni, mielőtt alkalmam lett volna kiélvezni a pillantását, ami azt sugallta felém, hogy tökéletes vagyok, és elfogad engem teljes valómban.

Ehelyett hagytam, hogy átpakoljanak a kórházi ágyamra, begipszeljék a kezemet, és kényelembe helyezzenek az önműködő háttámlájú ágyamban. Mikor végeztünk már csaknem teljesen elnyomott az álom.

Ekkor hirtelen kivágódott az ajtó, és Juliette jelent meg nagy hévvel.

– Szia, gyönyörűm! – üdvözölt arcán meleg mosollyal. Kábán éreztem az arcomat, reméltem, hogy sikerült viszonoznom. Juliette hátradobta fekete sörényét, és fejével az ajtó felé intett. – Na, kit hoztam neked?

Mintha a fejemet is odagipszelték volna az ágyhoz, kényszerrel fordítottam a jelzett irányba, és elakadt a lélegzetem. Robert és Ethan vállán átvetve Jhonny hosszú karjai, ahogy betámogatták a kórterembe. Juliette gyorsan becsukta az ajtót, majd Jhonny háta mögé csúsztatta a hatalmas karosszéket, ha netán hátrafelé zuhanna, amikor elhagyja jártányi ereje.

Sápadtabb volt, mint egy vámpír a filmekből, ajkai fölött és a homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek. Barna szemei máskor melegen csillogtak, most mintha megkínzottan nézett volna le rám. Ethan megállt az ablaknál, és próbálta minden realitását a háttérbe nyomva szemlélni az eseményeket.

– Hogy érzed magad? – kérdezte Jhonny fojtott hangon.

Láttam, ahogy a pillantása a gipszemre esik, és összeszorítja az állkapcsát.

– Jhonny....

– Hm?

– Csókolj meg!

Mosoly suhant át megkínzott vonásain.

– Nem lehet. Neked kell.

Felháborodott horkantás hallatszott az ablak mellől, majd tompa puffanás. Holnap majd megkérdezem Juliette-t, nem fél-e attól, hogy tettlegesség miatt rács mögé kerül.

– Akkor csak hajolj ide, mert nem hiszem, hogy képes vagyok fel...

Odahajolt. Gyűlöltem a fájdalomtól elködösült tekintetét. Felemeltem ép kezemet, végigsimítottam arcának tökéletesre faragott élén, majd beletúrtam a hajába a tarkójánál. Közelebb húztam a fejét, hogy ajkaimmal elérjem az övét.

Csöndes bizsergés áradt szét bennem. Ahogy az ajkaink találkoztak, Jhonny azonnal átvette az irányító szerepét. Tenyerébe temette az arcomat, és gyöngéden, mégis szenvedélyesen csókolta végig a szám minden szegletét.

Lassan engedett el, mire újra kinyitottam a szemem. Elöntött a békesség és a megkönnyebbülés. Hallottam Corner elakadó lélegzetét. Jhonny újra tökéletesen festett, mintha semmi baja nem lett volna. Bágyadt mosolyom boldog tükörképe volt az övének. Minden rendben volt.

Valahol nem messze egy templom harangjai elütötték az éjfélt.