Ismerkedés 1.

Corner hatalmas termetével szinte befedte az egész ablakot. Széles vállain megfeszült a pólója, tökéletesen simára borotvált fejbőrén pedig megcsillant a szoba halovány fénye. Bőrének fénye akár az olvasztott tejcsokoládé, míg egész lényéből áradt a fenyegetés. Mégis úgy éreztem, nem tudna nekünk ártani. Nem azért áll itt, és hallgatja a tündérmeséinket, hogy aztán kigúnyoljon, vagy bezárjon bennünket valami tudományos laborba.

Jhonny őszintén beszélt mindenről, Juliette mamájáról, a különös átokról, a születéséről, az érzelmekről, amelyek hozzám kötik, és a csókunkról, mely életben tartja. Amikor az érzelmi rész szóba került, Corner oldalra fordult, és bár nem nézett rám, mégis tudtam, engem figyel.

– Akkor ő tökéletesen beléd van bolondulva, mint valami idomított kiskutya – intett a fejével Jhonny felé, és bosszúsan vettem észre, hogy nem kérdés volt, kijelentés. Corner nem zavartatta magát, és mivel Jhonny nem reagált sehogy, így hallgattam. – És mi a helyzet veled? Ez afféle domina-virtus nálad? Tetszik, hogy azt csinálsz vele, amit akarsz?

– Micsoda? – döbbentem meg az ostoba feltételezés miatt.

– Ne merészeld őt sértegetni! – vágott közbe Jhonny.

Már nem támaszkodott az ajtónak, támadó testtartást vett fel, és készen állt arra, hogy nekimenjen a nyomozónak, ha úgy látja. Cornert persze nem lehetett megfélemlíteni. Ahogy ott álltak az ágyam két oldalán úgy néztek ki, mint két ragadozó. Ethan egy hatalmas oroszlán, aki higgadt eltökéltséggel figyeli, ahogy a kölyöktigris az erejét próbálgatja rajta.

– Ugye most nem fogtok itt verekedni megint? – sóhajtottam idegesen.

Átfutott az agyamon, hogy mennyire jó végre fájdalommentesen sóhajtani, már csak a gipszbe börtönzött kezemet kellett volna kiszabadítani, hogy tökéletesen felújítottnak érezzem magam.

– Nem fogunk, ha visszafogja magát – mondta Jhonny, de a testtartása szemernyit sem enyhült.

Corner ezzel ellentétben úgy tűnt, hogy képes lenne ott helyben elaludni. Higgadtan nézett le rám mélyreható, sötét pillantásával.

– Ha nekem nem akarod elmondani, legalább magadnak ne hazudj! – mondta csendesen, mire Jhonny fenyegetően előrébb lépett egyet. Corner nem zavartatta magát. – A fiú halálosan szerelmes beléd. Te érzel feleennyire is iránta? Megérdemled, amit ajándékba kaptál?

– Túl messzire mész! – lépett még egyet előre Jhonny.

Képtelen voltam másfelé nézni. Ethan szemei hipnotikusan fogva tartották az enyémet. Mintha a saját félelmeimet megtestesítő démonnal néztem volna szembe. Szívem mélyéből fakadó rettegéseimet öltöztette kérdésekbe, és tárta elém, mint egy törvényszéki ítélethozó hivatal.

– Máshogy fogalmazok. Fel vagy rá készülve, hogy magadhoz láncold azzal a tudattal, hogy a varázslat nélkül talán nem kellenél neki?

– Ebből elég! – csattant fel Jhonny. – Tűnj el!

– Kedvellek, öcsi! – mondta komolyan, és láttam Jhonnyn, hogy elhiszi neki.

Ennek ellenére továbbra is izzó tekintettel méregette a nyomozót.

És Ethan Corner ezzel elindult az ajtó felé. Nem akartam elveszíteni, nem akartam, hogy emiatt tönkremenjen egy ígéretes barátság már az elején, de tudtam, hogy nem tehetek semmit.

Ethan az ajtóban megállt, hosszú ujjai a kilincsen pihentek, de nem fordult felénk, mikor megszólalt.

– Át kell gondolnom ezt az egészet...

Mondhatta volna még, hogy majd jelentkezik, jobbulást vagy hasonlók, de épp ő jegyezte meg néhány perce, hogy olyan nem kérdez, amit már tud. A visszájára fordította, így kénytelen voltam elfogadni, hogy kisétál az életemből.

Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, fülsiketítő csend telepedett szobára. Tétova zavartsággal szuggeráltam a kezeimet az ölemben, és a gipszemen Juliette kreatív mintáit, amik ott virítottak kaotikus rendezetlenséggel. Úgy éreztem, mondanom kellene valamit, de fogalmam sem volt, mit. Az elhangzottak igazán az enyémek voltak, Corner nem hibázott, csak úgy gondolkodott, mint én.

– Jasmine?

Nem feleltem, nem reagáltam, csak bámultam azokat a hülye mintákat, annyira, hogy már egészen elmosódtak a szemeim előtt.

Elkeseredett sóhajt hallottam Jhonny felől.

– Jasmine, kérlek, nézz rám!

A hangja akár a cseppentett csábítás, a szívem hevesen meglódult, és át sem gondolva engedelmeskedtem. Jhonny szemei szinte izzottak, ahogy rám nézett. Arcán a harag, a gyűlölet, a félelem váltakozott. Előrehajolt hozzám, de nem nyúlt hozzám, mintha félne az elutasítástól.

– Nem számít – suttogta csöndesen.

A hangja simogatta a lelkemet, és átszakította bennem a gátat. Próbáltam józannak maradni, visszanyelni a könnyeimet, és a Corner-féle higgadtsággal megbeszélni a dolgot, de Jhonny ezzel a két szóval teljesen összetört.

Könnyeim ködfátyolán keresztül néztem fel rá.

– De igenis számít, Jhonny! – leheltem.

Hirtelen a tenyerébe temette az arcomat, pillantását pedig keményen az enyémbe fúrta.

– Nem. Ez csak egy idióta, okoskodó, barom! Semmit nem tud rólunk, nem érzi át az egésznek a lényegét.

Megragadtam az arcomra szorított kezeit.

– A lényeg éppen te vagy! Nem élhetünk úgy, mintha minden normális lenne, amikor a te érzelmeid nem valósak – mutattam rá, de mintha számított volna erre a kirohanásomra, azonnal visszavágott.

– És a tieid?

– Az... az enyémek?

– Igen, mi van a te érzelmeiddel? Ha úgy van, ahogy Corner mondja, akkor mondd meg, és én elmegyek – ígérte elszántan. – Egy szavadba kerül, és nem látsz soha többé, de nem mehetsz el az öregasszonyhoz, hogy véget vess annak, ami vagyok!

– Ez nem ilyen egyszerű, Jhonny! Önálló életed lehetne, amiben nem vagy hozzám láncolva!

– Az nem lenne élet! – makacskodott, n pedig ingatni próbáltam a fejem, de nem eresztett a szorításából. Kicsit olyan volt, mintha kétségbeesetten kapaszkodnánk egymásba, miközben szakítani próbálok vele.

– Azért mondod ezt, mert a varázslat ezt mondatja veled, de...

– Nincs de, Jasmine! Ez nem olyan dolog, amit egyedül eldönthetsz! A fenébe! Én szeretek szerelmesnek lenni beléd! Nem akarok olyan életet, ahol elveszíthetlek!

Döbbenten meredtem rá. A szívem mintha trambulinon ugrált volna, és éreztem, hogy megint csatát veszítettem.