1. Varázslat

2009. június 06.

"Kedves Naplóm!

Az idei nyár éppen olyan unalmasnak ígérkezik, mint a tavalyi. Az emberek inkább járnak strandra a forró napsütésben, mint hozzám, a városi könyvtárba.

Ha szellemmé válnék, és a testem áttetsző lepelbe öltözne, akkor sem lennék feltűnőbb, mint a jelenlegi külsőmmel. Igyekeztem a teljesen átlagos barna haj, barna szem besorolásomat kiváltani divatos frizurával, valamint extrém ruhákkal, de hiába. Ha az emberek megláttak, csak egy unalmas könyvtáros kisasszonnyal találták szemben magukat. Mindenképpen az járt a fejükben, hogy ha leállnának velem társalogni, bizonyára frenetikus idézetekkel szórakoztatnám őket, amikről azt sem tudták, hogy léteznek. És mivel senki nem szereti, ha ő a társalgásban a leghülyébb, fél, így senki nem tolongott az ajtóm előtt ma sem.

Oh... de mégis. Mrs. Ameriston, akinek annyira rossz a szeme, hogy én szoktam neki felolvasni. Sebaj! Aranyos kis nénike, és távol él a családja...

El sem hiszem, hogy egy nénikéről írogatok... Holnap lesz a huszonharmadik születésnapom. Az éppen aktuális szerelmi életemről, szexuális kapcsolataimról, vagy bármi másról kellene írnom. Vagy egyáltalán nem kellene írnom, olyan gyerekes dolog – ördög vinné anyám nagynénjét, amikor tizennyolc éves koromban a kezembe nyomta ezt a vacakot...

Oh, holnap jönnek a vízi mentők néhány könyvért, amit előír a szabályzatuk. Biztosan Kimberly is ott lesz, ő pedig ki nem hagyna egyetlen alkalmat sem, hogy megalázzon. Már a gimiben is rühellte a képemet, és ez az óta csak fokozódott. Bíztam benne, hogy ezen a nyáron minden méreganyagot kiszívnak a nyelvéből a hetente váltakozó Adoniszok.

Nem akarok ennyire gonosz lenni... még a végén olyanná válok, mint ő. De nem tehetek róla, egyszerűen ezt hozza ki belőlem. És azok a pasik, akik a lába nyomáért odaadnák a fél karjukat...

Én nem vágytam tökéletességre. Annyit viszont szerettem volna, hogy végre nekem is akadjon valaki. Bárki, aki többre becsül annál, aminek látszom. Csak elfogadna intellektuálisan, morálisan, olyannak, amilyen valójában vagyok, ha levetem a könyvtári köntösömet. Mit bántam én, ha éppen nem egy divatmagazin címoldaláról ugrott volna le, csak szeressen. Óvjon és vigyázzon – és persze legyen intelligens, aki bármilyen képtelen helyzetben képes felfogni, hogy mi történik vele, vagy éppen velem.

Hajjaj... már megint bilibe lógatom a kezeimet, ráadásul könyékig.

Kedves Naplóm, jó éjszakát! Holnap jövök és elmesélem a megalázott pillanataim legjobbjait!"

2009. június 7.

A nap sugaraira ébredtem. Kinyitottam a szemeimet, és ahogy megláttam az ébresztőórámat, rémülten pattantam ki az ágyból. Az órát fogmosás közben földhöz vágtam, amiért immár sokadik alkalommal cserbenhagyott.

A tükör előtt igyekeztem használható kinézetet alkotni, a hajkisimító nagy segítségemre volt ebben, így pillanatok alatt sikerült simára vasalnom egyébként göndör tincseimet. Magamra rántottam a gondosan előző éjjel kikészített bokáig érő fehér szoknyámat, a hozzá illő vajszínű blúzzal, aztán gyorsan magamhoz vettem a könyvtár kulcsait és kirontottam a házból.

A kerékpárom olyan állapotban volt, hogy mindenféle óvintézkedés nélkül a ház előtt hagyhattam, senkinek esze ágában nem volt, még csak arrébb tolni sem, nem hogy ellopni. A szoknyámat a térdeim közé kaptam és gyorsan nyeregbe vágtam magam. Átgondoltam, mit felejtettem el, de hirtelen a mindennapi rutinjaim mind összekavarodtak bennem. Elzártam a gázt? Bekulcsoltam az ajtót? Mit felejtettem még el?

Nem számított... mindenképpen a mentősök előtt akartam a könyvtárba érni, az pedig ötsaroknyira volt tőlem. Őrült módjára tekertem, közben azon jártattam az agyamat, hogy ha így folytatom, valószínűleg egy izzadt hógolyó leszek, mire odaérek. Ez az elképzelés lassabb lábmunkára ösztökélt.

Már messziről láttam, ahogy a könyvtár épülete előtt egy aprócska alak ácsorgott, akiben megkönnyebbülten ismertem fel Mrs. Ameristont. A sokféle virágos ruhája közül ezúttal ő is egy fehéret választott magának. Kiábrándultan néztem végig magamon, miközben áttértem a másik sávba az úton. Más esetekben is így szoktam, mondjuk más esetben előbb gondosan körülnézek.

Későn vettem észre a szemből szabályosan közeledő hatalmas dzsipet, aminek a sofőrje még időben félrerántotta a kormányt, így nem kerültem a hatalmas kerekei alá. Hangos dudaszó vonta rám a környékbeliek figyelmét, mire zavaromban lesütöttem a szemeimet. Bár ne tettem volna!

A biciklim csak gurult, én pedig elfelejtettem irányítani. Egyenesen nekilódult a könyvtár melletti lejtőnek, aminek a végén kedves kis kerítésbe ütközött. Nagyot lökött rajtam, én pedig belezuhantam a kerítés mögötti pocsolyába, amit többen balga félreértések miatt kacsaúsztatónak hívtak.

Pechemre nem veszítettem el az eszméletemet, így lábra tudtam állni. A világos öltözékem kellemetlen, ragacsos sárszínűvé vált, és viseletre is éppen ilyen volt. Átmásztam a kerítésen, és a betonúton a könyvtár bejárata felé cuppogva arra gondoltam, hogy ennél rosszabb már nem is történhet velem. Tévedtem!

A hatalmas dzsip, amelyiknek csaknem nekimentem már a parkolóban volt, hogy vagy fél tucatnyi tökéletes szépségű piros ruhás vízi mentő szálljon ki belőle. Volt, aki vette a fáradtságot, hogy félrefordulva somolyogjon, azonban volt, ki egyenesen az arcomba nevetett. A kis tömegből egy Aphrodité lépett elő, hosszú szőke hajába belekapott a lágyan fújdogáló szellő, tökéletesen kisminkelt szemeit sötét napszemüveggel takarta el, de így is lehetett látni a mély szánalmat, ami mögötte rejtőzött.

– Istenkém, Jasmine! – nyafogott Kimberly, és kihívóan keskeny csípőjére helyezte finoman megmunkált kezeit. – Azt hittem, a múltkorinál szánalmasabb látványra már képtelen vagy, de bizony hatalmasat tévedtem!

Ekkorra már nem akadt olyan, aki nem nyíltan röhögne rajtam.

Hiába vártam azt a valakit, nem jött el, hogy megvédjen önmagam helyett is...