Prológus

2009. december 21.

"Kedves Jhonny Diary!

(Egyetlen Naplóm!)

Talán a végtelen magányosság mégsem a legszörnyűbb, amit átélhet az ember. Hosszú évekig éltem a társadalom tagjaként, mégis eltűntem az ismeretlenség homályában. Szellem voltam, de te angyalnak láttál, aki méltó a nemes érzelemre, amit beléd ültetett a cigányasszony.

Sosem érdemeltelek meg, mégis megadattál nekem, ha csak rövid időre is. Olyan nagyszerű érzés volt hozzád tartozni, biztosan tudni, hogy elfogadsz engem korlátok és feltételek nélkül! Soha nem fogom ezt elfelejteni, soha nem foglak téged a feledés homályába taszítani.

Meg kell értened: én nem vagyok isten! Nem dönthetek helyetted, még akkor sem, ha elveszítelek. Persze időre van szükséged... Hirtelen kaptál egy önálló életet, kikerültél a varázslat alól, sikerült megszabadítanom téged a bűvkörömből. Most már önálló döntéseid lehetnek, nem kell mindig azt tenned, amit elvárok tőled. Azt eszel, amit akarsz és akkor, amikor jólesik neked, azzal lehetsz együtt, akivel szeretnél, ráadásul abba lehetsz szerelmes, aki szimpatikus neked! Ez nagyon fontos, Jhonny!

A cigányasszony elmondta, hogy attól a pillanattól kezdve már teljesen önálló emberré váltál. Nem köt hozzám semmi. Remélem, örülsz, és nem riaszt meg nagyon az új életed. Kimberly bizonyára hamar betölti az üres réseket, amit a varázslat megszűnése okozott.

Rám sem úgy fogsz emlékezni, ahogy azelőtt voltunk. Ezt viszont én nem bírnám elviselni. Nem akarom látni magamat a szemedben bukott angyalként, ezért inkább a régi jó szellem álarcomba bújok, és pénteken éjjel elsuhanok az ismeretlenbe.

Boldog életet kívánok neked:

Jasmine Relay"

A levelet nem olvastam át egyszer sem. A végére odafirkantottam a nevemet, aztán gyorsan összehajtottam, és a borítékba rejtettem. A szobám a hold félhomályába burkolózott, mégis könnyen megtaláltam az ablak alatti matracot. Könnyek homályosították el a látásomat, ahogy eszembe jutott, mennyi minden történt velünk ebben a szobában, ezen a matracon.

Csak varázslat volt! – emlékeztettem magam, és dühösen letöröltem a könnyeimet.

A levelet a matrac fölé, az ablakpárkányra támasztottam. Tudtam, hogy oda fog esni az első pillantása, ha hazajön a dolgaiért. Csaknem felnevettem – hiszen már máshol van az otthona... mással.

Megacéloztam az akaratomat, aztán "így lesz a legjobb neki" gondolatokkal megmarkoltam a bőröndömet, és elindultam az állomás felé. A buszom fél órán belül indul...