1. Varázslat (2. rész)

A délelőtt hosszabbra nyúlt, mint szerettem volna. A legtöbbször azt kívántam, bárcsak megnyílna alattam a könyvtár kopottas hajópadlója, és elnyelne a fekete föld. Sajnos azonban erre is, akárcsak a hercegemre, hiába vártam, nem érkezett meg.

Szerencsétlenségemre Kimberly és csapata sokáig időztek a könyvtárban, nem adva meg nekem az alkalmat, hogy hazamehessek átöltözni – és egy kiadós adagban elsírni a bánatomat a naplómnak. Majdnem dél körül már kezdtem arra gyanakodni, hogy miattam maradnak ennyi ideig. Olyan témákban kéregettek könyveket maguknak, amihez egyébként hozzá sem szagoltak, és amikor elcuppogtam a csatakos cipőmben előttük, hangosan felröhögtek. Sorozatos megaláztatás volt, és a lehető legnagyobb kreativitást is előhoztam belőlük, hiszen minden alkalommal más-más sértéseket vágtak a fejemhez, kétszer ugyanazt soha.

Fel kellett volna háborodnom, ki kellett volna mutatnom a megalázott haragomat, ami belülről szinte szétfeszítette a mellkasomat. Sikítva kellett volna kitépkednem Kimberly tökéletesen beállított hajszálait, és a még tökéletesebb pasijának az arcába vágni, de ehelyett némán tűrtem, amit velem műveltek. Vérzett a szívem, minden egyes alkalommal egy karót döftek belém, amikor a sértegetéseik nyilait belém eresztették, míg a végén már csak arra vágytam, hogy legyen vége. A könnyeim felmarták a lelkemet, amiért nem engedtem őket szabadon végigfolyni szánalmas arcomon. Semmit nem engedtem szabadon, ami én voltam. Gúzsba kötöttem a saját szabadságomat, mintha önmagam hóhérja lettem volna.

A közeli templom harangtornya elütötte a delet, mire Kimberly egyik nyafka barátnője felállt, és a földre ejtette a kezében heverő vaskos kötetet. A könyv hangos puffanása visszhangzott a könyvtár magas, ovális mennyezete és a hajópadló között. Mindenki egy emberként kapta fel a fejét a zajra.

– Nem mehetnénk már? Most már bűzlik is, és ebben már semmi vicceset nem látok – jegyezte meg a fejével felém intve, mire vörös hajzuhatagának illusztris költeménye megrebbent fehér arca körül.

Mindenki rám nézett, ki undorral, ki megvető gúnnyal az arcán, én pedig elvörösödve be akartam bújni a pultom alá. Már szinte reszkettem a ki nem adott feszültség miatt, de nem mutattam feléjük. Nem akartam, hogy lássák. Olyan akartam lenni, mint ők. Rideg és kegyetlen, hogy bármikor belerúghassak az előttem szenvedőbe minden lelkiismeret furdalás nélkül.

– Igazad van – helyeselt Kimberly, majd elegánsan felállt az egyik olvasó bőrfotel karfájáról, és elindult felém. Azt hittem, hogy a könyvet akarja kivenni, így a kezemet nyújtottam felé, de mielőtt az ujjaim megérinthették volna akár a borítóját is, ő a földre ejtette. – Még a végén átvesszük ezt a bűzt. Pedig a használt cipőmnek is jobb szaga van ennél...

Már arra sem méltatott, hogy a megvetése és szánalma mögött elmosolyodjon. Egyszerűen fogta magát, a könyvet pillantásra sem méltatta, és sarkon fordulva kivonult a könyvtárból. Mintegy jelszóra a többiek is eldobták az éppen a kezük ügyébe kerülő könyveket – minden egyes puffanás jelezte, hogy egy újabb ember hagyta el a helységet.

Amikor az utolsó vízi mentő is elhagyta a könyvtárat, meg kellett volna könnyebbülnöm, vagy legalább valami hasonló fellélegzés félének kellett volna átjárnia, de még csak a közelében sem jártam ilyesminek. Csak az üres megalázottság és a végtelen magány maradt ebben a veremben mellettem.

Magam elé meredve omlottam a pult alá, és olyan kicsire húztam össze magam, amilyenre csak bírtam. A sár rádermedt a ruhámra, és amikor megmozdultam a hirtelen csöndbe hangos ropogásként hatott, ahogy lepergett rólam néhány darab. Sírni akartam, zokogni, de egyetlen könnycseppet sem tudtam kicsikarni magamból. Egyszerűen elfogyott belőlem minden, teljesen kiürültem, akár egy lyukas kancsó, amibe már hiába töltenek különböző italokat – csak átfolyik rajta, bár mindből marad néhány csepp az oldalán, hogy emlékeztesse a minőségükre.

A magány jeges karmaival körbezárt, és bilincsbe verte a szabadságomat. Egyedül voltam, mint egy csillag a sötéten fénylő égbolton. Milliónyi más csillag vette körül, tudtak róla, látták, hogy ott van, mégsem foglalkoztak vele.

Hangos ajtócsapódás szakította félbe megnyugtató önmarcangolásomat, mire rémülten rezzentem össze. A szívem hevesebben kezdett verni a gondolatra, hogy esetleg valamelyik vízi mentő vagy éppen maga Kimberly felejtett itt valamit, hiszen csak néhány perce, hogy elmentek. Vagy több? Nem tudtam, mióta kucoroghattam a földön, és nem akarózott felállni, hogy ellenőrizzem, ki lehet a látogató.

– Hahó, Jasmine! – csendült kedvesen egy mély női hang, mire megkönnyebbülten felsóhajtottam.

Kimásztam a pult alól, és igyekeztem nyugtatóan rámosolyogni az egyetlen barátnőmre. Juliette Brosh meghökkenve szedegette össze a földön szerte-széjjelhagyott könyveket, hosszú, fekete haja tökéletes francia fonással vonult végig a feje tetejétől végig a tarkóján keresztül egészen a nyakáig. A fonatának a vége karcsú derekát verdeste, ahogy hajlongott a könyvekért. Barna bőre és kirívó színekkel tarkított ruhái elárulták a hovatartozását, de nagy szerencsémre sosem foglalkozott ezzel. Minden családtagjának barna volt a szeme, a haja pedig fekete. Juliette volt az albínó, amiért az ő szeme egészen világoskéken világított csokoládébarna bőre mellett.

– Mi történt veled? – kérdezte elszörnyedve a látványomtól, és az egyik közeli alacsony asztalra helyezte a könyvpakkot.

Elmosolyodtam. Juliette-től attraktikusabb személy kevés volt a földön – már a jelenlététől megnyugodtam, pedig zavarban kellett volna lennem. Odalépett a pult túloldalára, és szemrehányón nézett végig rajtam.

– Igazán nem kellene már itt lenned! – jegyezte meg ironikusan. – Ahogy elnézlek az a sár már több órája rád száradt, szóval...

– Nincs semmi bajom, Juliette! – igyekeztem megnyugtatni, és végre elegendő erőt éreztem magamban ahhoz, hogy előmerészkedjek a pult mögül. – Volt egy kis balesetem, aztán nem nyílt rá mód, hogy haza tudjak menni átöltözni.

– Igen, azt láttam, milyen nyomós okod volt rá – forgatta a szemeit, amik szinte szikrákat hánytak, ahogy folytatta. – Mikor kaparod már ki a szemeit annak a szemét kis...

– Na, de Juliette! – hangzott fel egy újabb hang az ajtó felől, mire mindketten csodálkozva néztünk abba az irányba.

Az ajtóban egy aprócska öregasszony ácsorgott, ám amilyen apró volt, annál nagyobb volt a kisugárzása. Derekát kihúzta, a fejét felszegte, és az állát büszkén felemelte, ahogy beljebb lépett. A haja szabadon szállt utána, és ezüstösen csillant meg rajta a beszűrődő nap lágy fénye.

Úgy láttam, hogy a barátnőm is meglepődött, aztán mintha hirtelen észbe kapott volna, odament az idős hölgyhöz, és kedvesen arcon puszilta.

– Szia, Nagyi! Miért nem vártál meg kinn a kocsiban? – érdeklődött Juliette, de inkább hangzott szemrehányásnak, mint igazi kíváncsiskodásnak.

Az öreg hölgy leintette.

– Semmi kedvem nem volt abban a csotrogányban várakozni, amikor te ebbe a csodálatos könyvtárban molyolsz – magyarázta, aztán lekicsinylően nézett az unokája kék szemeibe. Csak ekkor tűnt fel, hogy a szemük teljesen egyforma, kinézetre, színre, mindenhogyan, teljesen passzoltak. – Fogadok, hogy nem is vagy tag! Egyetlen könyvet sem vettél ki még innen, igazam van?

Juliette eddig a plafont bámulta bosszankodva, ezekre a szavakra azonban szégyenkezve sütötte le a szemeit, és fekete, kopogós cipőjét kezdte mustrálgatni.

– Oh, pedig kivett már párat – siettem a védelmembe venni, mert bár fogalmam sem volt róla, hogy milyen az, amikor az embert egy családtagja szapulja, Juliette arcára rá volt írva, hogy nem egy kellemes élmény. – Illetve én adtam neki kölcsön, de én is innen hordom a könyveim nagy részét.

– Valóban? – húzta fel az egyik szemöldökét a hölgy, kihívóan nézett rám. – És vajon milyen téma érdekelheti az én leleményes unokámat?

Ennek a Nagyinak lehetett valami különleges képessége, mert bár láttam, hogy Juliette hevesen hadonászik a háta mögött, mégis képtelen voltam elfordítani a tekintetemet, és ránézni.

– Szakácskönyvek – böktem ki az igazat, és ekkor végre rá tudtam nézni a barátnőmre, aki elkeseredetten fogta a fejét, mintha várná a vulkán kitörését, de nem tehet semmit ellene. Próbáltam javítani a helyzetén. – Isteni ételeket főz. Igazán! Ha egy nap megnyitja az éttermét, biztosan rengetegen fognak hozzá látogatni.

– Igazán? – tudakolta a hölgy, de nem tűnt olyan lelkesnek, mint amennyire én voltam. Úgy tűnt, hiába akartam segíteni, csak még nagyobb bajba sodortam Juliette-t. – Apád ismeri ezeket a terveidet?

Költői kérdés volt, ez nyilvánvaló. Ellépett tőlünk, és a pulthoz sétált. Csöndes nyugalommal szemlélte a könyvtárat, mintha valóban akkora öröm lenne neki itt lenni. Juliette szemrehányó pillantást vetett rám, amit én sajnálkozva viszonoztam.

Idegesen léptem a táskámért, ami az öreg hölgy előtt hevert a pulton. Megragadtam és le akartam rántani, ő azonban rátette ráncos, apró kezeit. Juliette szemeivel figyelt engem, én pedig összezavarodva néztem le rá. Fogalmam sem volt, mit akarhat, és már nagyon szerettem volna megszabadulni a sáros göncöktől.

– Jó barátja vagy az én Juliette-emnek – kijelentés volt, mégis bólintottam.

Juliette lelkesen megragadta a nagyanyja vékony kis vállait, és nevetve súgta a fülébe.

– A legjobb!

Egymásra mosolyogtunk, majd a hölgy egyik kezével a táskámat, a másikkal az ujjaimat markolta meg erősen, mintha attól félne, hogy taszíthat engem. Belenéztem Juliette szemeibe az öreg hölgy arcán, és elakadt a lélegzetem: fehéren néztek vissza rám, mintha teljesen vakok lettek volna. Juliette tekintetét kerestem, de ő kifejezéstelen arccal meredt rám ugyanazokkal a szemekkel.

– Akkor legyen meg, amit akarsz! Akkor, amikor úgy kívánod és egészen addig, amíg vissza nem vonod! – suttogta az öregasszony, én pedig döbbenten meredtem rá.

A következő pillanatban Juliette kacagása felhangzott, elengedte a nagyanyját, és nevetve átkarolt engem. A hölgy szemei is visszatértek a normális kerékvágásba, és mintha mi sem történt volna, a kezembe adta a táskámat.