Majdnem elfeledve 1.

– Rohadt, szemét állat! Hogy talált meg ilyen hamar? Nem kellett volna hallgatnunk arra a barom FBI-osra... Addig kellett volna szorítanom, amíg el nem kékül az a pszichopata feje!

Lassan jutott el a tudatomig Jhonny őrült szitokáradata. Kábán meredtem az ölemben tartott kezemre, és próbáltam összerakni, hogy mi is történt pontosan. Az üzenet attól a merénylőtől érkezett, aki felrobbantotta azt az utcát előző nap. Akinek egyedül én láttam az arcát. Aki miatt ma felkeres a rendőrség, hogy személyleírást adjak róla. És aki pontosan tudta, hogy mire készülünk.

Felemeltem a kezem és próbáltam letörölni a festéket róla – bele sem mertem gondolni, hogy esetleg igazi vér lehet. Jobb híján a takarót használtam kéztörlőnek, remegtek az ujjaim, ahogy próbáltam lesúrolni azt a valamit, de hiába. Az anyag levakarhatatlannak bizonyult.

Szorítást éreztem a vállamon, és az enyhe fájdalom kirántotta zúgó fülemből a dugót. Rádöbbentem, hogy Jhonny már egy ideje hozzám kiabál.

– Jasmine, kérlek, nézz rám! Be kell menned a mosdóba! Mielőbb le kell szednünk ezt a valamit rólad, mert... – idegesen pillantott az arcomra, majd megragadott a karjaimnál, és magával húzott.

Félbehagyott mondata továbbra is ott lebegett a levegőben.

Szerencsére lejött némi meleg víz és folyékony szappan segítségével az utolsó cseppig a vörös folyadék, de az emlékezetembe véste magát a látvány a retinámon keresztül. Amikor visszamentünk a szobába, leültem az ágy szélére. Eltűnődtem, néhány napja még attól féltem, hogy az unalom fog végezni velem, most pedig azt sem tudom, melyik újabb eseményt próbáljam meg simára elemezni magamban.

Nem tudom, mennyi ideig ülhettem magam elé meredve, de egyszerre arra lettem figyelmes, hogy a szobában teljes csend honol. Felnéztem, és láttam, hogy Jhonny az ablakom párkányára támaszkodva figyel kifelé nekem háttal. Az egész testtartása elárulta, mit érez. Minden izma megfeszült, ujjai idegesen járták táncukat a párkányon, közben ingerülten szívta magába a levegőt, hogy még dühösebben préselje ki.

Felálltam és egy kósza érzéstől vezérelve mögé léptem. Pillanatnyi tétovázás után lassan átöleltem, és a fejemet a hátára hajtottam. Hallottam a szívverését, és ahogy elakadt a lélegzete.

– Minden rendben? – kérdeztem tőle néhány meghitt pillanat után.

Minden rendben volt velem. Nem féltem. Tudtam, hogy az az őrült mit tett, és hogy mostantól minden lépésemet figyelemmel követheti, de mégsem éreztem egyetlen cseppnyi félelmet sem... Mert Jhonny mellettem volt.

– Csak... Csak mondd, hogy jól vagy! – kérte csöndesen, és úgy hallottam, a fogai között szűri ki a szavakat.

Bólintottam, mire hirtelen elengedte a párkány és gyorsan megfordult előttem. Már csak azt vettem észre, hogy a háta helyett a mellkasára simítom az arcomat. Hosszú, erős karjai védelmező liánként fonódtak körém, és egész lényéből éreztem a felém áradó megkönnyebbülést. Hogyne éreztem volna magam tökéletes biztonságban?

– Minden rendben – suttogtam mintegy megerősítve a bólintásomat. Felemeltem a fejem, hogy lássam az arcát. – Csak ledöbbentem. Ijesztő... Mi lesz most? Mit csinálunk? És biztos, hogy az az őrült küldte, és nem valami ostoba tréfa? Azért akadnak olyanok, akik gyakorta űznek tréfát belőlem...

– Kimberly – mormolta bosszúsan, én pedig majdnem megkérdeztem, honnan tud róla. Aztán beugrott: ő mindent tud.

Mennyire kényelmes volt ez most nekem. Mellettem volt, nem kellett magyarázkodnom semmi miatt, elfogadott úgy, ahogy vagyok, és valahogy minden pillanatban képes volt azt sugározni a pillantásával, hogy kettőnk közül ő a szerencsésebb. Szerencsére az agyam még rendesen működött, így tisztában voltam vele, hogy a szerencsés én vagyok.

Ahogy összekapcsolódott a pillantásunk, éreztem, hogy a levegő elmélyül körülöttünk. Szinte már éreztem az ajkait az enyémen, de megállt, és keserű pillantást vetett rám.

– Ez az utolsó alkalom, hogy figyelmeztetni tudlak – mondta halkan, hogy alig hallottam a hangját. Kérdőn néztem rá, vártam, hogy kifejtse, és rossz volt látnom, hogy nehezére esik újra megszólalni. – Mostantól kezdve neked kell emlékezned, mi tart itt melletted. Ha egyszer is elfelejted, eltűnök az életedből, mintha a varázslat soha nem is történt volna meg.

– Oh – nyögtem, mert a nagy izgalmak közepette ez teljesen kiment a fejemből. Bocsánatkérő mosolyt küldtem felé, és végigsimítottam aggodalmas ráncokba borult homlokán. – Nem fogok megfeledkezni róla... Nem akarok megfeledkezni rólad.

Egy hosszú pillanatig az arcomat fürkészte. Jeleket keresett, vagy érzelmeket, nem tudtam megállapítani, de végül elégedett mosoly terült szét az arcán, amitől kisfiús lett a megjelenése. Lágy puszit nyomtam az arcára, aztán kibontakoztam az öleléséből.

Épphogy végeztünk az öltözködéssel, amikor a csengő hangjára összerezzentem. Indulni akart, de megállítottam.

– Ezt most én – mondtam, és válaszra sem várva elindultam a földszintre.

A lépteim visszhangjából tudtam, hogy valahol ott jöhet mögöttem.

– Miss Relay? Ethan Corner vagyok az FBI-tól... – hangzott az ajtó túloldaláról a mély férfihang, mire hátrafordultam és a szemeimet forgattam Jhonnynak, aki a lépcső felénél járt néhány lépéssel mögöttem.

Ahogy fordultam vissza, valamibe beleakadt a lábam. Átfutott az agyamon, hogy kinyitom az ajtót, és majd utána megnézem, mi lehet az, de erre már nem volt alkalmam. Ahogy még egyet léptem, éreztem, erősebben feszül, mintha zsineg, vagy valami damil akadt volna a sípcsontomba, majd hirtelen kattant egyet, és engedett.

A következő pillanatban a bejárai ajtó felől fülsiketítő robbanás hallatszott, aztán az ajtó felém vágódott kiszakadva megszokott keretei közül. Lángok borítottak mindent, de az ajtó a földre terített, és megóvott a perzselődéstől.

A fájdalomtól viszont kevésbé, hiszen régimódi tölgyfaajtó volt, és súlyának többszörösével zuhant rám. A hangok eltompultak, a fájdalom pedig az eszméletlenség kellemes sötétjébe taszított.