Tökéletes biztonságban... megjelölve 2.

Az első benyomásom az volt, hogy csalódott. Csalódott bennem, a kinézetemben, abban, ami vagyok. Nem kellett volna megengednem, hogy lásson ruha nélkül...

Azonban itt ült előttem. Végigperegtek előttem a nap eseményei, emlékeztem, hogy egyszer sem nézett rám másképpen. Mindvégig megmaradt ez a rajongás a szemeiben. Az a rajongás, amivel bizonyította nekem, hogy igazán olyannak lát... gyönyörűnek, aki a kedvére való, és ez volt az, amivel pírt lopott a bőröm alá, valahányszor rajtam felejtette a tekintetét.

Kialakult bennem, valami, ami lassan haladt a gyomrom tájékáról és melegséget árasztva terjedt fölfelé. Nem tudtam volna pontos szinonímát találni. Talán bizalom, vagy más, amit még korainak találtam megfogalmazódni. Talán a soha lett volna a megfelelő pillanat.

Mindenesetre Jhonny lehengerlő volt. Még így is, hogy visszautasított. Mert bárhogy is szépíti, azért mégis ez történt. Hízelgő volt, és hálás voltam érte, mert tudtam, hogy igaza van. Túl korai, és később megbánnám.

A takarót szorosan magam előtt tartva, égő arccal húzódtam az ágy legtávolabbi sarkába. Szerettem volna elmondani, hogy igaza van, meg akartam nyugtatni, hogy igen, megértem az indokait, de képtelen voltam egy hangot is kinyögni. Hitetlenkedve csóváltam a fejem, és tehetetlenül tártam szét a karjaimat, amennyire a hónom alá beszorított takaró engedte.

A szavak a torkomra forrtak, és gombóccá gyülemlettek össze. Fájdalmas gombóccá, de lenyeltem, mert nem akartam sírni. Csak szerettem volna, ha végre véget ér ez a nap. Magam mögött akartam tudni minden tragikus és hihetetlen eseményt, kivéve egyet. Ez az egy volt, ami összetartott, és megakadályozta, hogy a megterhelő súly összeroppantson.

Jhonny szavak nélkül is megértett. Nem tudtam, hogyan csinálja, de egy végtelen percre elveszett a pillantásomban – vagy én az övében –, majd hirtelen bólintott, mintha megbeszélte volna velem a gondolataimat. Odakúszott mellém, és óvatosan, mintha attól félne, hogy egy határozottabb érintésére összetörök, végtelen gyöngédséggel vont a mellkasára.

Magamba szívtam férfiasan fanyar illatát, és megengedtem magamnak, hogy tökéletesen fölengedjek ennek a férfinak a karjaiban. Tökéletes biztonságban éreztem magam, annak ellenére, ami ma történt. Tudtam, bármi történne velem, ő lenne a világon az egyetlen, akire bizton számíthatnék.

És mindössze 24 órája ismertem...

Csöndes elégedettségre ébredtem. Az illat megmaradt, és ahogy megmozdultam, éreztem, hogy a biztonságot nyújtó karok is kedvesen fonódnak a testem köré. Éreztem, ahogy mosoly terjed szét az arcomon, és nem tudtam megállítani.

– Mi olyan vicces? – hallottam magával ragadó basszusát, mire kuncogva megráztam a fejem, és az arcomat a mellkasába fúrva elrejtettem.

Nem adta fel olyan könnyen. Egy mozdulattal arrébb gördült mellőlem, és kíváncsian kereste mosolygós pillantásomat.

– Nagyon szépet álmodhattál, ha ilyen jókedvűen ébredsz! – jegyezte meg, majd hirtelen visszahuppant mellém az ágyra, és a tenyerébe temetve az arcomat maga felé fordította. – Elárulod, mi volt az?

Nemet intettem a fejemmel a tenyerében, majd mikor láttam a csalódottságot sötéten örvénylő meleg barna szemeiben, nem bírtam tovább.

– Tegnap már az álmom valósággá vált, így semmi olyanról nem álmodhattam az éjjel, ami boldogabbá tett volna, mint az, hogy nem váltál kámforrá – suttogtam csöndesen, és tudtam, hogy zavarba kellene jönnöm, amiért egy vadidegennek így megnyílok, de képtelen voltam mást érezni, csak boldogságot.

Láttam a szemében a meglepettséget, és éreztem az ujjaiban, ahogy a szorítása enyhült, majd egészen lággyá alakult. Hüvelykujjaival a járomcsontomat simogatta, miközben hitetlenkedő pillantását próbálta elrejteni előlem.

– Akkor már nem akarod, hogy meg sem történt epizód legyek az életedben?

– Sosem akartam, de beláthatod, ez azért nem mindennapi. Túl gyors, túl vad, túlságosan...

– Szabad? – segített ki kedvesen mosolyogva.

– Nagyon! – vágtam rá szenvedélyesen. – nem tudom, miért engedem, hogy megtörténjen, hiszen mostantól kezdve minden együtt töltött pillanatunkban arra fogok gondolni, hogy mikor jön el az éjfél.

– Éjfél?

Hevesen bólintottam, de az arcomat továbbra is gyöngéd szorításában tartotta, mintha minden mimikámat tárolni akarna a memóriájában.

– Éjfél, mint általában a mesékben. Mindig minden éjfélkor szakad félbe, hogy visszakerüljön a keserű valóságba a főszereplő mesehős.

– Értem – felelte vontatottan, ajkain elnéző mosollyal. – És te vajon melyik mesehős vagy?

– Természetesen egyik sem. Ezt csak amolyan buta példának hoztam fel, hogy megértsd.

– Akkor örülsz, hogy nem álmodtál semmit?

– Dehogy – csóváltam a fejem újra, majd én is a tenyerembe fogtam az arcát. – Csak örülök, hogy egyelőre nem érkezett el az éjfél!

Hitetlenkedve felnevetett.

– Talán még aludnod kellene, nagyon furákat beszélsz...

Égnek emeltem a tekintetem, és válaszolni akartam, de nem engedte. Ajkai hamar az enyémre tapadtak, hogy megelőzzék a további filozofikus gondolataim kiáramlását.

A módszer rendkívül hatásos volt, alig egy perc múlva nyom nélkül elfelejtettem, mit is akartam kifejteni neki.

Csókunk épp elmélyült volna, amikor a bejárati ajtó csengője kellemetlen berregéssel belehasított a meghitt csendünkbe. Jhonny mélyet sóhajtott, mielőtt kimászott volna az ágyból.

– Ne menjek én? – kérdeztem.

– Kíváncsi lennék, mit szólna az, aki csöngetett, ha ajtót nyitnál neki ilyen megjelenéssel – mutatott hiányos öltözékemre, pontosabban az öltözékem abszolút hiányára Jhonny, majd az ajtó felé indult.

– Gondoltam köntöst veszek... – mormoltam inkább csak magamnak, de még hallottam, ahogy a lépcsőn lefelé menetelve hangosan visszaszól.

– Bimm-bamm-bimm-bamm.

Még akkor is mosoly ült az arcomon, amikor néhány perc múlva visszatért, kezében egy kisebb méretű dobozzal.

– Ez mi?

– A postás hozta – vont vállat, majd az ölembe hajítva a dobozt, bemászott a hátam mögé, és a karjaiba vont.

Miközben a dobozkát bontogattam, képtelen voltam elvonatkoztatni, így pontosan éreztem, mikor szívja mélyen magába a hajam illatát, vagy mikor simít végig a csupasz vállamon, amin az érintése nyomán libabőrös lettem.

– Nincs rajta feladó sem, csak a nevem és a címem... – állapítottam meg, mire végre Jhonny is a dobozkára irányította a figyelmét.

– Talán nem kéne kibontanod, mielőtt...

Későn szólt. A szavaival egy időben felemeltem a doboz tetejét, de nem láttam meg, mi van benne, mert egy hangos pukkanás után a jobb kezemet valami ragacsos vörös kotyvalék borította be. Olyan hirtelen fröccsent, hogy időm sem volt elkapni a kezemet, amin fájdalommentesen virított a festékszerű anyag. Jhonny vadul káromkodott, én pedig döbbenten bámultam a dobozból kihulló üzenetet.

Fehér lapon vörösen folyó betűkkel, mintha vérrel írták volna.

"Most már bárhol megtalállak!"