Majdnem elfeledve 2.

Lassan tértem magamhoz. Nem akartam, de valamiért úgy éreztem, muszáj kinyitnom a szemeimet. A testem keményen feküdt, de a fejem valami puhán nyugodott – valaki egy párnát tett alá. Megmozdultam, de a fájdalom azonnal betonba zárt. Belehasított a jobb karomba, a fejembe és az oldalamba egyszerre. Túl sok volt, szerettem volna, ha a biztonságos sötétség újra magába nyeli szenvedő elmémet.

A hangok egyre erősödtek, míg végül elérték tiltakozó tudatomat.

– Engedjen oda, maga féleszű! Segítségre van szüksége – hallottam egy ingerült, számomra alig ismerős hangot.

A férfi kiabált, a hangjában fojtott harag csendült.

– De nem a magáéra! – csattant egy másik hang, aminek hallatán melegség költözött a szívembe. Jhonny. – Maga miatt került ilyen állapotba!

Az ő hangja volt, biztos voltam benne, még akkor is, ha tele volt a hangja agresszióval. Próbáltam szólni neki, de csak nyöszörgés hagyta el a torkomat. Talán meg sem hallotta. Nyeltem egyet, próbáltam köszörülni, ami valami olyan nesszel járhatott, mely végül eljutott a füléig.

– Jasmine? – a hangja tele volt birtoklással, aggodalommal, és elfojtott haraggal. Nyoma sem volt az előző esti meghittségnek.

Kinyitottam a szemem, és meglepve tapasztaltam, hogy a romokban heverő előszoba törmelékekkel teli padlóján fekszem. Nem mozgattam a fejem, nehogy újra érezzem a fájdalmat, de amennyire fel tudtam mérni, a bejárati ajtóm teljesen kiszakadt a helyéről.

– A robbanás... – suttogtam alig hallhatóan.

– Hogy érzed magad? – kérdezte Jhonny megkínzottan, mint akinek fogalma sincs, hogyan segíthetne.

– Mint akit felrobbantottak, nagyokos! – csattant fel ingerülten a másik hang az ajtó mellől. Tele volt gúnnyal és bosszúsággal. Ahogy a hang irányába fordultam, felismertem a nyomozót, aki előző nap megmentett a robbantótól. És aki ma azért jött, hogy leírást adjak róla.

Csak ebben a pillanatban fogtam fel, mi is történt velem. A robbantó megtalált, benn járt a házamban, míg mi aludtunk. De hogyan? És miért? Mindennek megvolt a maga értelme, de annyira képtelenségnek, sőt hihetetlennek tűnt, hogy az agyam nem akarta befogadni a rengeteg új információhalmazt.

Felszisszentem a fájdalomtól, mely éles tőrként hasított keresztül a koponyámon. Finom érintést éreztem a karomon. Felnéztem, és Jhonny riadt barna szemeit láttam magam előtt.

– Orvosra van szüksége – próbálkozott tovább Corner ügynök, ezúttal valamivel visszafogottabban. – Engedje a mentősöknek, hogy ellássák.

Meglepetten néztem a férfi csokoládészínű arcába. Nem engem nézett, Jhonnyt figyelte, a kezeit pedig csitítóan tartotta maga előtt, mintha arról próbálná meggyőzni, hogy nincsenek ártó szándékai velünk.

Csak ekkor néztem meg alaposabban Jhonnyt is. A férfi előttem guggolt, de minden izmát megfeszítette, mint egy ugrásra készülő ragadozó fenevad. Védelmező pozícióban helyezkedett el előttem, és nem engedte, hogy bárki a közelembe jöjjön. Láttam, ahogy a két mentős türelmetlenül figyelik a jelenetet a bejárat előtt.

– Jhonny... – leheltem csöndesen, de még így is láttam, ahogy összerezzen a hangomra.

– Senki nem fog hozzáérni! – jelentette ki hevesen, miközben vadul fújtatva közelebb húzódott hozzám.

A szeme sarkából figyelte Cornert, de egyik kezével finoman, akárcsak egy fuvallat végigsimított a halántékomon. Igyekeztem nem mutatni, hogy ez az apró érintés is fájdalmak lavináját indítja el bennem.

– Jhonny, ide kell engedned őket...

– Egy fenét kell!

– Idióta! – csattant fel újra ingerülten Corner, én pedig nem bírtam megállni, hogy a képtelen helyzet ellenére el ne mosolyodjak.

Jhonny viszont nem volt mosolygós kedvében. Újra eltávolodott tőlem, és úgy nézett ki, mint aki a következő gondolatával egy időben a nyomozó torkának ugrik. Nem engedhettem, hogy bajba kerüljön. mit mondanék, ha megkérdeznék, hol vannak az iratai?

Próbáltam lenyelni a torkomba gyűrődött pánikot, majd felemeltem az épnek vélt kezemet, és megérintettem Jhonny kőmerev karját. Azonnal reagált. Felém fordult, és rám figyelt, de továbbra is ugrásra készen feszítette meg a testét.

Corner elégedetlenül fújtatott, és olyan benyomást keltett, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Jhonny újra felé akart fordulni, de picit erősebben szorítottam a karját, és ezzel sikerült magamra vonnom a figyelmét.

– Ugyan, hagyd már! Nem akar rosszat – suttogtam, és éreztem, hogy a fájdalom minden egyes szónál erősödik az oldalamnál. Gyorsan meg kellett győznöm, mielőtt komolyabb bajba kerültünk volna. – Meg kell engedned, hogy kórházba vigyenek. Segíteni akarnak. Nem ők tették ezt, hanem... valaki más. Ha felépülök, segíthetek elkapni...

– Nem! Nem fogsz ezeknek segíteni! – Jhonny szinte köpte a szavakat. Hihetetlen erő és agresszió sugárzott belőle. – Nem fogom hagyni, hogy még egyszer okot szolgáltassunk ezek miatt annak a baromnak. Nem bánthat téged többé!

– Persze, hogy nem – csitítottam. – Hiszen itt vagy velem. Így nem félek senkitől.

Szavaimra Jhonny pillantása ellágyult, izmai picit felengedtek. Azt kívántam, bárcsak itt lenne Juliette, benne legalább megbízna annyira, hogy a közelembe engedje az orvosokat. Mit nem adtam volna egy nagy adag fájdalomcsillapítóért.

– Jasmine... Hogy segítsek rajtad? – Jhonny hangja kétségbeesetten csengett. Tudtam, hogy jót akar nekem, tudtam, hogy engem védelmez, és belefacsarodott a szívem ennyi törődésbe.

Halvány mosolyt erőltettem az arcomra, nem tudtam, mennyit lát a kínomból.

– Csak engedd őket, hadd végezzék a dolgukat! – suttogtam.

Érezte, ahogy lassan elnyel a fáradtság és a fájdalom. Színes karikák táncoltak előttem, miközben a megváltó sötétség hátulról kúszott előre alattomosan. Kényszerítettem magam, hogy nyitva tartsam a szemeimet. Pihenni ráérek később is, de most Jhonnynak szüksége volt rám. Gyötrődve figyelte a küzdelmemet az ébren maradásért, majd féloldalasan Corner felé fordult.

– Végig mellette maradok! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.

Corner haragosan mérte végig, de egészen sötét szemeiben mintha elismerést láttam volna átsuhanni.