2010. december 22., szerda

Majdnem elfeledve 3.






Corner végre bólintott, és mintha ez lett volna a jel, hirtelen beindult mindenki. Jhonny hátrébb húzódott, hogy az orvos hozzám férhessen, de végig rajta tartotta a szemeit. Ádáz pillantásában olyan vadság volt, amit még egy férfinél sem tapasztaltam. Különösen nem, ha olyasvalakit védelmeztek, mint én.

Az orvos egy apró termetű, vékony, szemüveges férfi volt, az asszisztense viszont egy kétajtós szekrényre emlékeztetett. Amikor a doki vizsgálni kezdett, Jhonny azonnal közelebb húzódott, és minden egyes mozdulatnál, amivel a férfi fájdalmat okozott, úgy éreztem, mintha egyre jobban kifeszítenének egy húrt benne.

Ez a bizonyos húr akkor pattant el, amikor a hordágyra akartak fektetni. Hiába voltak óvatosak, fájdalom hasított a testembe, én pedig nem bírtam visszafojtani a kiáltásomat. Jhonny azonnal ott termett, és félrelökte a két férfit.

– Mit művel, ember? – förmedt rá az orvos, és már intett volna az asszisztensének, hogy távolítsa el Jhonnyt, amikor Corner intett neki, hogy hagyja.

A hangok egyre tompultak, pedig minden erőmmel küzdöttem, nehogy idő előtt elájuljak. A fájdalom elviselhetetlennek tűnt, de valamiért éreztem, hogy nem sérültem meg komolyabban.

– Jasmine? – hallottam a hangját, de hiába próbáltam felnyitni a szemeimet, ólomsúlyúnak bizonyultak.

Finom érintést éreztem a testemen, tudtam, hogy mozgat, de olyan végtelennek tűnő lassúsággal, hogy nem tudtam volna biztosan megmondani, vajon a szédülés miatt érzem-e így, vagy valóban elmozdított a helyemről.

Hirtelen eszembe jutott valami. Hallottam Jhonny szuszogását a fülemnél, és tudtam, hogy már a felsőtestemet igyekszik lassan áttenni a hordágyra. Oldalra fordítottam a fejem, és igyekeztem érthetően elmondani, hogy mit szeretnék, de csak nyöszörgő hang hagyta el a torkomat.

– Krisztusom, Jasmine! Próbálom, de ennél óvatosabban nem bírom... – nyögte kimerülten, és rádöbbentem, hogy félreértett.

Jobbnak láttam egy időre csendben maradnom, nehogy azt gondolja, hogy fájdalmat okoz nekem, ezért adok ki fura hangokat. Engedtem, hogy egy pillanatra körbezárjon a jótékony sötétség.

Hangos zökkenésre riadtam, és ahogy kinyitottam a szemem szorítást éreztem a kezemen. Jhonny. Tudtam, hogy csak ő lehet, bár előbb éreztem rá a jelenlétére semmint megláttam volna. Már a mentőautóban voltunk. Ahogy beleszagoltam a levegőbe összerándultam. Nem csak mert a fertőtlenítő intenzív szaga marta az orromat, hanem mert az oldalamba éles fájdalom hasított.

– Mióta vannak együtt? – hallottam a már ismerős hangot a mentőautó szűk belterének lábam felőli végéből.

Csodálkozva azonosítottam. Mit keres itt Corner? Külön autóval kellene jönnie, szirénázva hasítani az utat a mentő előtt. Végül is kincset érő szemtanú volnék, vagy mi, gondoltam ironikusan.

Jhonny figyelmen kívül hagyta a kérdést, de én nem tudtam. Annyira hihetetlen volt, ahogy Jhonny fölém hajolt féltőn...

– Két napja – leheltem csöndesen, de már meg is bántam a szókimondásomat. A bordáimnál a fájdalom élesen továbbszáguldott a karomba, onnan pedig egész a tarkómig.

Lefelé pillantottam, és láttam, ahogy a nyomozó szemöldöke döbbenten szalad a homlokába.

– Ahhoz képest... – Nem fejezte be, mert Jhonny figyelmeztető pillantást küldött felé. Corner felnevetett, fekete arcából elővillantak hófehéren ragyogó fogai, és védekezőn maga elé emelte a kezeit. – Jól van, semmi gáz, ember! Csak furcsállom, ennyi.

– Ez... különleges – mondta neki Jhonny, de a pillantása az arcomat simogatta. – Az egész nagyon különleges.

Corner ezután csöndben maradt, de végig éreztem magamon kutakodó pillantását. Az úton Jhonny a kezemet fogta, éreztem a szorításán a kétségbeesést. Gyengének tűnt, betegnek, mintha őt is érintette volna a robbanás. Aggódtam érte, és végig azon rágódtam, vajon nem túl sok-e ez az egész neki éppúgy, mint nekem.

– Csókolj meg! – suttogtam hirtelen erőtlenül.

Először döbbenten elkerekedett szemekkel nézett rám, majd amikor felfogta, miért kérem, megrázta a fejét.

– Előbb rendbe kell jönnöd – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Majd a kórházban.

Nem volt erőm ellenkezni. Reméltem, hogy még éjfél előtt elvégzik rajtam a vizsgálatokat. Reméltem, hogy addigra kapok fájdalomcsillapítót. Reméltem, hogy nem fogom elfelejteni.

Talán túl sokat reméltem...



1 megjegyzés:

Viky írta...

Csak igy tovabb,Benina.Mar varom a folytatast.Viki