2010. december 31., péntek

B.Ú.É.K.





Szeretettel kívánok minden kedves Olvasómnak Boldog és egészségben, szeretetben gazdag Új Évet!!!


Benina

2010. december 23., csütörtök

:o)







Minden kedves olvasómnak Kellemes, Ajándékokban és Pihenésben Gazdag, Meghitt Karácsonyi Ünnepet kívánok!

Nagy szeretettel:

Benina

2010. december 22., szerda

Majdnem elfeledve 3.






Corner végre bólintott, és mintha ez lett volna a jel, hirtelen beindult mindenki. Jhonny hátrébb húzódott, hogy az orvos hozzám férhessen, de végig rajta tartotta a szemeit. Ádáz pillantásában olyan vadság volt, amit még egy férfinél sem tapasztaltam. Különösen nem, ha olyasvalakit védelmeztek, mint én.

Az orvos egy apró termetű, vékony, szemüveges férfi volt, az asszisztense viszont egy kétajtós szekrényre emlékeztetett. Amikor a doki vizsgálni kezdett, Jhonny azonnal közelebb húzódott, és minden egyes mozdulatnál, amivel a férfi fájdalmat okozott, úgy éreztem, mintha egyre jobban kifeszítenének egy húrt benne.

Ez a bizonyos húr akkor pattant el, amikor a hordágyra akartak fektetni. Hiába voltak óvatosak, fájdalom hasított a testembe, én pedig nem bírtam visszafojtani a kiáltásomat. Jhonny azonnal ott termett, és félrelökte a két férfit.

– Mit művel, ember? – förmedt rá az orvos, és már intett volna az asszisztensének, hogy távolítsa el Jhonnyt, amikor Corner intett neki, hogy hagyja.

A hangok egyre tompultak, pedig minden erőmmel küzdöttem, nehogy idő előtt elájuljak. A fájdalom elviselhetetlennek tűnt, de valamiért éreztem, hogy nem sérültem meg komolyabban.

– Jasmine? – hallottam a hangját, de hiába próbáltam felnyitni a szemeimet, ólomsúlyúnak bizonyultak.

Finom érintést éreztem a testemen, tudtam, hogy mozgat, de olyan végtelennek tűnő lassúsággal, hogy nem tudtam volna biztosan megmondani, vajon a szédülés miatt érzem-e így, vagy valóban elmozdított a helyemről.

Hirtelen eszembe jutott valami. Hallottam Jhonny szuszogását a fülemnél, és tudtam, hogy már a felsőtestemet igyekszik lassan áttenni a hordágyra. Oldalra fordítottam a fejem, és igyekeztem érthetően elmondani, hogy mit szeretnék, de csak nyöszörgő hang hagyta el a torkomat.

– Krisztusom, Jasmine! Próbálom, de ennél óvatosabban nem bírom... – nyögte kimerülten, és rádöbbentem, hogy félreértett.

Jobbnak láttam egy időre csendben maradnom, nehogy azt gondolja, hogy fájdalmat okoz nekem, ezért adok ki fura hangokat. Engedtem, hogy egy pillanatra körbezárjon a jótékony sötétség.

Hangos zökkenésre riadtam, és ahogy kinyitottam a szemem szorítást éreztem a kezemen. Jhonny. Tudtam, hogy csak ő lehet, bár előbb éreztem rá a jelenlétére semmint megláttam volna. Már a mentőautóban voltunk. Ahogy beleszagoltam a levegőbe összerándultam. Nem csak mert a fertőtlenítő intenzív szaga marta az orromat, hanem mert az oldalamba éles fájdalom hasított.

– Mióta vannak együtt? – hallottam a már ismerős hangot a mentőautó szűk belterének lábam felőli végéből.

Csodálkozva azonosítottam. Mit keres itt Corner? Külön autóval kellene jönnie, szirénázva hasítani az utat a mentő előtt. Végül is kincset érő szemtanú volnék, vagy mi, gondoltam ironikusan.

Jhonny figyelmen kívül hagyta a kérdést, de én nem tudtam. Annyira hihetetlen volt, ahogy Jhonny fölém hajolt féltőn...

– Két napja – leheltem csöndesen, de már meg is bántam a szókimondásomat. A bordáimnál a fájdalom élesen továbbszáguldott a karomba, onnan pedig egész a tarkómig.

Lefelé pillantottam, és láttam, ahogy a nyomozó szemöldöke döbbenten szalad a homlokába.

– Ahhoz képest... – Nem fejezte be, mert Jhonny figyelmeztető pillantást küldött felé. Corner felnevetett, fekete arcából elővillantak hófehéren ragyogó fogai, és védekezőn maga elé emelte a kezeit. – Jól van, semmi gáz, ember! Csak furcsállom, ennyi.

– Ez... különleges – mondta neki Jhonny, de a pillantása az arcomat simogatta. – Az egész nagyon különleges.

Corner ezután csöndben maradt, de végig éreztem magamon kutakodó pillantását. Az úton Jhonny a kezemet fogta, éreztem a szorításán a kétségbeesést. Gyengének tűnt, betegnek, mintha őt is érintette volna a robbanás. Aggódtam érte, és végig azon rágódtam, vajon nem túl sok-e ez az egész neki éppúgy, mint nekem.

– Csókolj meg! – suttogtam hirtelen erőtlenül.

Először döbbenten elkerekedett szemekkel nézett rám, majd amikor felfogta, miért kérem, megrázta a fejét.

– Előbb rendbe kell jönnöd – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Majd a kórházban.

Nem volt erőm ellenkezni. Reméltem, hogy még éjfél előtt elvégzik rajtam a vizsgálatokat. Reméltem, hogy addigra kapok fájdalomcsillapítót. Reméltem, hogy nem fogom elfelejteni.

Talán túl sokat reméltem...



2010. december 21., kedd

Majdnem elfeledve 2.


Lassan tértem magamhoz. Nem akartam, de valamiért úgy éreztem, muszáj kinyitnom a szemeimet. A testem keményen feküdt, de a fejem valami puhán nyugodott – valaki egy párnát tett alá. Megmozdultam, de a fájdalom azonnal betonba zárt. Belehasított a jobb karomba, a fejembe és az oldalamba egyszerre. Túl sok volt, szerettem volna, ha a biztonságos sötétség újra magába nyeli szenvedő elmémet.

A hangok egyre erősödtek, míg végül elérték tiltakozó tudatomat.

– Engedjen oda, maga féleszű! Segítségre van szüksége – hallottam egy ingerült, számomra alig ismerős hangot.

A férfi kiabált, a hangjában fojtott harag csendült.

– De nem a magáéra! – csattant egy másik hang, aminek hallatán melegség költözött a szívembe. Jhonny. – Maga miatt került ilyen állapotba!

Az ő hangja volt, biztos voltam benne, még akkor is, ha tele volt a hangja agresszióval. Próbáltam szólni neki, de csak nyöszörgés hagyta el a torkomat. Talán meg sem hallotta. Nyeltem egyet, próbáltam köszörülni, ami valami olyan nesszel járhatott, mely végül eljutott a füléig.

– Jasmine? – a hangja tele volt birtoklással, aggodalommal, és elfojtott haraggal. Nyoma sem volt az előző esti meghittségnek.

Kinyitottam a szemem, és meglepve tapasztaltam, hogy a romokban heverő előszoba törmelékekkel teli padlóján fekszem. Nem mozgattam a fejem, nehogy újra érezzem a fájdalmat, de amennyire fel tudtam mérni, a bejárati ajtóm teljesen kiszakadt a helyéről.

– A robbanás... – suttogtam alig hallhatóan.

– Hogy érzed magad? – kérdezte Jhonny megkínzottan, mint akinek fogalma sincs, hogyan segíthetne.

– Mint akit felrobbantottak, nagyokos! – csattant fel ingerülten a másik hang az ajtó mellől. Tele volt gúnnyal és bosszúsággal. Ahogy a hang irányába fordultam, felismertem a nyomozót, aki előző nap megmentett a robbantótól. És aki ma azért jött, hogy leírást adjak róla.

Csak ebben a pillanatban fogtam fel, mi is történt velem. A robbantó megtalált, benn járt a házamban, míg mi aludtunk. De hogyan? És miért? Mindennek megvolt a maga értelme, de annyira képtelenségnek, sőt hihetetlennek tűnt, hogy az agyam nem akarta befogadni a rengeteg új információhalmazt.

Felszisszentem a fájdalomtól, mely éles tőrként hasított keresztül a koponyámon. Finom érintést éreztem a karomon. Felnéztem, és Jhonny riadt barna szemeit láttam magam előtt.

– Orvosra van szüksége – próbálkozott tovább Corner ügynök, ezúttal valamivel visszafogottabban. – Engedje a mentősöknek, hogy ellássák.

Meglepetten néztem a férfi csokoládészínű arcába. Nem engem nézett, Jhonnyt figyelte, a kezeit pedig csitítóan tartotta maga előtt, mintha arról próbálná meggyőzni, hogy nincsenek ártó szándékai velünk.

Csak ekkor néztem meg alaposabban Jhonnyt is. A férfi előttem guggolt, de minden izmát megfeszítette, mint egy ugrásra készülő ragadozó fenevad. Védelmező pozícióban helyezkedett el előttem, és nem engedte, hogy bárki a közelembe jöjjön. Láttam, ahogy a két mentős türelmetlenül figyelik a jelenetet a bejárat előtt.

– Jhonny... – leheltem csöndesen, de még így is láttam, ahogy összerezzen a hangomra.

– Senki nem fog hozzáérni! – jelentette ki hevesen, miközben vadul fújtatva közelebb húzódott hozzám.

A szeme sarkából figyelte Cornert, de egyik kezével finoman, akárcsak egy fuvallat végigsimított a halántékomon. Igyekeztem nem mutatni, hogy ez az apró érintés is fájdalmak lavináját indítja el bennem.

– Jhonny, ide kell engedned őket...

– Egy fenét kell!

– Idióta! – csattant fel újra ingerülten Corner, én pedig nem bírtam megállni, hogy a képtelen helyzet ellenére el ne mosolyodjak.

Jhonny viszont nem volt mosolygós kedvében. Újra eltávolodott tőlem, és úgy nézett ki, mint aki a következő gondolatával egy időben a nyomozó torkának ugrik. Nem engedhettem, hogy bajba kerüljön. mit mondanék, ha megkérdeznék, hol vannak az iratai?

Próbáltam lenyelni a torkomba gyűrődött pánikot, majd felemeltem az épnek vélt kezemet, és megérintettem Jhonny kőmerev karját. Azonnal reagált. Felém fordult, és rám figyelt, de továbbra is ugrásra készen feszítette meg a testét.

Corner elégedetlenül fújtatott, és olyan benyomást keltett, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Jhonny újra felé akart fordulni, de picit erősebben szorítottam a karját, és ezzel sikerült magamra vonnom a figyelmét.

– Ugyan, hagyd már! Nem akar rosszat – suttogtam, és éreztem, hogy a fájdalom minden egyes szónál erősödik az oldalamnál. Gyorsan meg kellett győznöm, mielőtt komolyabb bajba kerültünk volna. – Meg kell engedned, hogy kórházba vigyenek. Segíteni akarnak. Nem ők tették ezt, hanem... valaki más. Ha felépülök, segíthetek elkapni...

– Nem! Nem fogsz ezeknek segíteni! – Jhonny szinte köpte a szavakat. Hihetetlen erő és agresszió sugárzott belőle. – Nem fogom hagyni, hogy még egyszer okot szolgáltassunk ezek miatt annak a baromnak. Nem bánthat téged többé!

– Persze, hogy nem – csitítottam. – Hiszen itt vagy velem. Így nem félek senkitől.

Szavaimra Jhonny pillantása ellágyult, izmai picit felengedtek. Azt kívántam, bárcsak itt lenne Juliette, benne legalább megbízna annyira, hogy a közelembe engedje az orvosokat. Mit nem adtam volna egy nagy adag fájdalomcsillapítóért.

– Jasmine... Hogy segítsek rajtad? – Jhonny hangja kétségbeesetten csengett. Tudtam, hogy jót akar nekem, tudtam, hogy engem védelmez, és belefacsarodott a szívem ennyi törődésbe.

Halvány mosolyt erőltettem az arcomra, nem tudtam, mennyit lát a kínomból.

– Csak engedd őket, hadd végezzék a dolgukat! – suttogtam.

Érezte, ahogy lassan elnyel a fáradtság és a fájdalom. Színes karikák táncoltak előttem, miközben a megváltó sötétség hátulról kúszott előre alattomosan. Kényszerítettem magam, hogy nyitva tartsam a szemeimet. Pihenni ráérek később is, de most Jhonnynak szüksége volt rám. Gyötrődve figyelte a küzdelmemet az ébren maradásért, majd féloldalasan Corner felé fordult.

– Végig mellette maradok! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.

Corner haragosan mérte végig, de egészen sötét szemeiben mintha elismerést láttam volna átsuhanni.

Részlet a ma esti részből:




– Engedjen oda, maga féleszű! Segítségre van szüksége – hallottam egy ingerült, számomra alig ismerős hangot.

A férfi kiabált, a hangjában fojtott harag csendült.

– De nem a magáéra! – csattant egy másik hang, aminek hallatán melegség költözött a szívembe. Jhonny. – Maga miatt került ilyen állapotba!




2010. december 14., kedd

Majdnem elfeledve 1.


– Rohadt, szemét állat! Hogy talált meg ilyen hamar? Nem kellett volna hallgatnunk arra a barom FBI-osra... Addig kellett volna szorítanom, amíg el nem kékül az a pszichopata feje!

Lassan jutott el a tudatomig Jhonny őrült szitokáradata. Kábán meredtem az ölemben tartott kezemre, és próbáltam összerakni, hogy mi is történt pontosan. Az üzenet attól a merénylőtől érkezett, aki felrobbantotta azt az utcát előző nap. Akinek egyedül én láttam az arcát. Aki miatt ma felkeres a rendőrség, hogy személyleírást adjak róla. És aki pontosan tudta, hogy mire készülünk.

Felemeltem a kezem és próbáltam letörölni a festéket róla – bele sem mertem gondolni, hogy esetleg igazi vér lehet. Jobb híján a takarót használtam kéztörlőnek, remegtek az ujjaim, ahogy próbáltam lesúrolni azt a valamit, de hiába. Az anyag levakarhatatlannak bizonyult.

Szorítást éreztem a vállamon, és az enyhe fájdalom kirántotta zúgó fülemből a dugót. Rádöbbentem, hogy Jhonny már egy ideje hozzám kiabál.

– Jasmine, kérlek, nézz rám! Be kell menned a mosdóba! Mielőbb le kell szednünk ezt a valamit rólad, mert... – idegesen pillantott az arcomra, majd megragadott a karjaimnál, és magával húzott.

Félbehagyott mondata továbbra is ott lebegett a levegőben.

Szerencsére lejött némi meleg víz és folyékony szappan segítségével az utolsó cseppig a vörös folyadék, de az emlékezetembe véste magát a látvány a retinámon keresztül. Amikor visszamentünk a szobába, leültem az ágy szélére. Eltűnődtem, néhány napja még attól féltem, hogy az unalom fog végezni velem, most pedig azt sem tudom, melyik újabb eseményt próbáljam meg simára elemezni magamban.

Nem tudom, mennyi ideig ülhettem magam elé meredve, de egyszerre arra lettem figyelmes, hogy a szobában teljes csend honol. Felnéztem, és láttam, hogy Jhonny az ablakom párkányára támaszkodva figyel kifelé nekem háttal. Az egész testtartása elárulta, mit érez. Minden izma megfeszült, ujjai idegesen járták táncukat a párkányon, közben ingerülten szívta magába a levegőt, hogy még dühösebben préselje ki.

Felálltam és egy kósza érzéstől vezérelve mögé léptem. Pillanatnyi tétovázás után lassan átöleltem, és a fejemet a hátára hajtottam. Hallottam a szívverését, és ahogy elakadt a lélegzete.

– Minden rendben? – kérdeztem tőle néhány meghitt pillanat után.

Minden rendben volt velem. Nem féltem. Tudtam, hogy az az őrült mit tett, és hogy mostantól minden lépésemet figyelemmel követheti, de mégsem éreztem egyetlen cseppnyi félelmet sem... Mert Jhonny mellettem volt.

– Csak... Csak mondd, hogy jól vagy! – kérte csöndesen, és úgy hallottam, a fogai között szűri ki a szavakat.

Bólintottam, mire hirtelen elengedte a párkány és gyorsan megfordult előttem. Már csak azt vettem észre, hogy a háta helyett a mellkasára simítom az arcomat. Hosszú, erős karjai védelmező liánként fonódtak körém, és egész lényéből éreztem a felém áradó megkönnyebbülést. Hogyne éreztem volna magam tökéletes biztonságban?

– Minden rendben – suttogtam mintegy megerősítve a bólintásomat. Felemeltem a fejem, hogy lássam az arcát. – Csak ledöbbentem. Ijesztő... Mi lesz most? Mit csinálunk? És biztos, hogy az az őrült küldte, és nem valami ostoba tréfa? Azért akadnak olyanok, akik gyakorta űznek tréfát belőlem...

– Kimberly – mormolta bosszúsan, én pedig majdnem megkérdeztem, honnan tud róla. Aztán beugrott: ő mindent tud.

Mennyire kényelmes volt ez most nekem. Mellettem volt, nem kellett magyarázkodnom semmi miatt, elfogadott úgy, ahogy vagyok, és valahogy minden pillanatban képes volt azt sugározni a pillantásával, hogy kettőnk közül ő a szerencsésebb. Szerencsére az agyam még rendesen működött, így tisztában voltam vele, hogy a szerencsés én vagyok.

Ahogy összekapcsolódott a pillantásunk, éreztem, hogy a levegő elmélyül körülöttünk. Szinte már éreztem az ajkait az enyémen, de megállt, és keserű pillantást vetett rám.

– Ez az utolsó alkalom, hogy figyelmeztetni tudlak – mondta halkan, hogy alig hallottam a hangját. Kérdőn néztem rá, vártam, hogy kifejtse, és rossz volt látnom, hogy nehezére esik újra megszólalni. – Mostantól kezdve neked kell emlékezned, mi tart itt melletted. Ha egyszer is elfelejted, eltűnök az életedből, mintha a varázslat soha nem is történt volna meg.

– Oh – nyögtem, mert a nagy izgalmak közepette ez teljesen kiment a fejemből. Bocsánatkérő mosolyt küldtem felé, és végigsimítottam aggodalmas ráncokba borult homlokán. – Nem fogok megfeledkezni róla... Nem akarok megfeledkezni rólad.

Egy hosszú pillanatig az arcomat fürkészte. Jeleket keresett, vagy érzelmeket, nem tudtam megállapítani, de végül elégedett mosoly terült szét az arcán, amitől kisfiús lett a megjelenése. Lágy puszit nyomtam az arcára, aztán kibontakoztam az öleléséből.

Épphogy végeztünk az öltözködéssel, amikor a csengő hangjára összerezzentem. Indulni akart, de megállítottam.

– Ezt most én – mondtam, és válaszra sem várva elindultam a földszintre.

A lépteim visszhangjából tudtam, hogy valahol ott jöhet mögöttem.

– Miss Relay? Ethan Corner vagyok az FBI-tól... – hangzott az ajtó túloldaláról a mély férfihang, mire hátrafordultam és a szemeimet forgattam Jhonnynak, aki a lépcső felénél járt néhány lépéssel mögöttem.

Ahogy fordultam vissza, valamibe beleakadt a lábam. Átfutott az agyamon, hogy kinyitom az ajtót, és majd utána megnézem, mi lehet az, de erre már nem volt alkalmam. Ahogy még egyet léptem, éreztem, erősebben feszül, mintha zsineg, vagy valami damil akadt volna a sípcsontomba, majd hirtelen kattant egyet, és engedett.

A következő pillanatban a bejárai ajtó felől fülsiketítő robbanás hallatszott, aztán az ajtó felém vágódott kiszakadva megszokott keretei közül. Lángok borítottak mindent, de az ajtó a földre terített, és megóvott a perzselődéstől.

A fájdalomtól viszont kevésbé, hiszen régimódi tölgyfaajtó volt, és súlyának többszörösével zuhant rám. A hangok eltompultak, a fájdalom pedig az eszméletlenség kellemes sötétjébe taszított.