Az első robbanás 1.

Sarah a hasán feküdt kétméternyire tőlünk, apró kezeire támasztotta kerek, kis állát, és hatalmas kék szemeit ezúttal résnyire szűkítve mustrált bennünket.

Próbáltam úrrá lenni magamon. A légzésem kapkodó volt, a szívverésemet a torkomban éreztem hevesen lüktetni, és a tenyerem izzadtan simult Jhonny feszes karjaira. Felnéztem rá, nem is tudom, mit vártam, de elégedett mosolyt semmiképp. Szinte önelégült volt az ábrázata, ahogy lepillantott rám.

– Ha befejeztétek, ehetnénk egy csavart fagyit? – javasolta, bár inkább parancsnak tűnt, és a végén ott lebegett mintegy befejezetlen gondolatként a "különben".

Alice bizonyára nem repesett volna a gondolattól, hogy a halálos beteg kislánya előtt csókkal tartom életben a pasimat...

– Hát, tulajdonképpen... – kezdte Jhonny sejtelmes csillogással a szemében gusztálva a számat, mire gyorsan eltoltam magamtól.

– Persze! – kiáltottam, és az idegességtől legalább két oktávval csúszott feljebb a hangom. – Menjünk! Mutasd az utat, lássam, emlékszel-e még rá!

Sarah a szemeit forgatta, és ahogy elindult előttünk maga elé mormolva motyogta.

– Nem kellene, idegeskedned, nem vagyok már óvódás! Láttam már csókot a tévében, és tudom, hogy nem a gólya hozza a bébiket.

– Honnan tudod? – kíváncsiskodott Jhonny, és lerítt róla, milyen remekül mulat a kislányon.

– Természetesen a National Geographic csatornáról a tévéből.

– A fagyizó! – szóltam közbe, mielőtt Jhonny képes lenne elmerülni a témában.

Sarah célzatos pillantást vetett rám, majd sértetten megjegyezte.

– A fagyizó éppen ott van, ahol két éve minden áldott nap, még télen is!

– Mi lenne, ha megvennénk együtt? – ajánlotta Jhonny, mire meglepetten néztem rá. Megvonta a vállát. – A te barátod. Én is szeretnék jóban lenni vele.

– Oké, én benne vagyok – csipogta Sarah, és egy lelkes mosolyt villantott rám, miközben a kezét tartotta.

Gyanakodva figyeltem őket, de azért elővettem a tárcámat, és pénzt nyomtam kis tenyerébe. Sarah az öklébe szorította az érméket, majd megragadta Jhonny kezét, melyben az övé elveszett, majd elindultak a helyes irány felé. Csodálkozva néztem rájuk, de a kislány rám se hederített, Jhonny pedig egyetlen csábtó kacsintással elejét vette a kérdéseimnek.

Fejcsóválva néztem utánuk, majd fogtam magam, vállat vontam, és elindultam a park túlsó vége felé. Sarah tudta az utat, biztos voltam benne, hogy a másik oldalon lévő gyrosos előtt fognak felbukkanni. Gyakran jártunk erre, volt egy pad a parkon belül, gondoltam, majd ott megvárom őket.

Elmerültem a gondolataimban, és engedtem, hogy a nap sugarai önfeledten korcsolyázzanak a bőrömön, még a szemem is lehunytam néhány lépésenként.

Aztán hirtelen remegni kezdett a lábam alatt a föld, mintha valahol a közelben mélyreható fúrást végezne nagy teljesítményű géppel. Először azt gondoltam, csakis földrengés lehetett, de aztán hallottam a sikolyokat, és láttam, hogy a parkon túl az egyik utcából füst ömlik ki. Mindenki őrülten rohanni kezdett, de én a legszívesebben sarkon fordultam volna, hogy gyorsan megkeressem Jhonnyt és Saraht, hogy biztonságban hazajuttassam őket.

A füstfelhőt egy fekete alak törte meg, aki egyenesen a park felé rohant. Tudtam, hogy el kéne szaladnom, sikoltozni, mert hirtelen világossá vált, hogy nem földrengés volt, hanem robbantás, és az okozója épp felém tart nagy sebességgel. Magas volt, körülbelül, mint Jhonny. Hosszú, vöröses haja volt, mint a vikingeknek, de alkatra sokkal soványabb volt, kevés izomzattal. A szemei zölden világítottak, komor szemöldökének ívét egy régen gyógyult, de megmaradt heg szakította meg.

Ha nem lettem volna halálra rémülve, mg azt is megállapíthattam volna, hogy a férfi kifejezetten vonzó. Ahhoz képest legalábbis, hogy felrobbantsa a szomszédos utcát...

Képtelen voltam megmozdulni, csak álltam, és éreztem, ahogy a szemeim az arcára tapadnak tágra nyíltan, pedig az agyam szirénázva figyelmeztetett, hogy ez bizony csak egyetlen dolgot jelenthet: szemtanú lettem.