A létezés csókja 6.

Semmi nem történt!!

Egy szörnyen hosszú pillanatig álltam, kezemben a fekete férfitangával, Sarah kíváncsi pillantásával az arcomon, és hiába vártam, hogy történjen valamit. Az emberek szemtelenül bámultak, Sarah iménti szavai guillotine-ként lebegtek a fejem fölött.

Jhonny végül megszánt, hozzám lépett, és kivette a kezemből a fehérneműt.

– Hagyd csak, drágám! Tudod, hogy egyáltalán nem hordok ilyesmit – mondta olyan hangosan, hogy a környékünkön ácsorgók biztosan meghallják.

Visszaadta a tangát a felénk siető eladónak, majd birtoklón a vállam köré fonta hosszú, izmos karját, és elvonszolt a helyszínről. Ahogy végignéztem az emberek arcán, kivétel nélkül, mindegyik megdöbbenve figyelte Jhonnyt. Lerítt róluk, hogy nem gondoltak közénk intim kapcsolatot.

Ezek után a vásárlást már könnyűszerrel végigcsináltam. Összeválogattam a ruhákat Jhonnynak, beparancsoltam a próbafülkébe, aztán az államat szedegettem össze, amikor kibújt a függöny mögül talpig újba öltözve.

Az eladónő Jhonnyra bájosan mosolyogva, mély dekoltázsát merészen meglengetve előtte adta át neki a ruháival megtelt csomagot, majd bánatos szempilla-rebegtetései közepette végre elhagytuk a boltot.

Jhonny egy sötétebb árnyalatú koptatott farmert és egy ujjatlan, khaki színű fölsőt viselt egyszerű edzőcipővel. Minden gönc, amit vettem neki márkás volt, és bár először bosszankodtam, amiért nem maradt a kártyámon egy fillér sem, amikor megláttam rajta a pénzemet, elfelejtettem ezt a gondolatot.

A park felé tartva Sarah egyfolytában fecsegett, és Jhonnyval gondosan kerültük a betegségére vonatkozó témákat. Tudtam, hogy hamarosan felteszi nekem a kérdéseit ezzel kapcsolatban, de ezen nem akartam gondolkozni egyelőre.

– Ha visszavittük Saraht, utána elmegyünk a barátnődhöz? – kérdezte Jhonny megtörve a hosszúra nyúlt csöndet.

Eddig csöndesen lépkedett mellettem. Nem érintkeztünk, mégis éreztem magam mellett a testem összes létező érzékelő processzorával, ami a DNSembe volt beépülve. A vonzás közöttünk tagadhatatlan volt, én azért kitartóan próbálkoztam a lehetetlennel.

– Igen.

– Miért?

Csodálkozva néztem fel rá, de el is kaptam róla a pillantásomat, mert a nap éppen mögüle sütött, és a fénye elvakított.

– Természetesen azért, hogy megtudjuk, hogyan lehet megsemmisíteni ezt a... – képtelen voltam kimondani a varázslat szót – ... szituációt.

– Miért?

Kezdett bosszantani ez a megkésett miért korszak, de igyekeztem türelmesen válaszolni.

– Mert te te vagy. A saját életedet kell élned. Nem lehetsz az én... – házi rabszolgám. Nem akartam ezt mondani. – Nem köthetlek magamhoz, ha egyszer nem tartozol hozzám.

– Akkor kihez tartozom szerinted?

Megtorpantam.

Minden kérdése célirányos volt. Mintha tudná, mit fogok válaszolni, és rá akarna terelni a válaszra engem és saját magát is. Több intelligencia lakozott benne, mint amit a külseje, és az eddigiek alapján megismert élettörténete sejtetett.

– Jasmine, játszol velem? – kiáltott Sarah kacagva, miközben felfelé másztunk egy nem túl meredek domboldalon.

– Ezért vagyok itt – bólogattam mosolyogva, és örültem, hogy a kislány félbeszakított bennünket.

Jhonnyra nem mertem ránézni ezek után, és csak remélni mertem, hogy ejti a témát.

– Mit szeretnél csinálni? – kérdeztem Saraht.

Odaszaladt hozzám, én pedig a karjaimba öleltem, és mosolyogva fúrtam az arcomat szőke egyenes tincseibe. Hallottam, ahogy nagyon halkan, hogy Jhonny is alig hallja, a fülembe súgta a válaszát, közben én magamba szívtam szívfacsaróan üde illatát. A liliom illata, Sarah maga volt a megtestesült ártatlanság. Nem tartottam igazságosnak, hogy a Sors ilyen kegyetlenül megkínozza.

– Rendben – egyeztem bele, amikor vékony, kis karjaival elengedte a nyakamat. Tétován néztem Jhonnyra. – Itt maradsz? Pár perc, és jövünk vissza.

Elmosolyodott, amire a gyomrom bukfencezett egyet, a szívem pedig szapora ritmusra váltott mindenfajta fizikai megterhelés nélkül. Emlékeztem, amikor először játszottunk ilyet Sarahval. A kislány lelkesedése felvillanyozott akkor éppúgy, ahogy most is. Kacagása bájos zene volt füleimnek, a látványát pedig szinte magába itta az emlékezetem.

És emlékeztem arra, ahogy aznap éjjel mindent leírtam a naplómba...

– Én majd föntről figyellek titeket – szólt csöndesen, mire Sarah rángatni kezdett.

Furcsa volt, hogy tudtam, Jhonny végig figyelni fog, mégsem éreztem magam zavarban. Valahogy olyan természetesnek tűnt. Először rossz volt, de aztán Sarah maga után rántott, és csak rohantunk, magunk mögött hagyva minden gátlásunkat.

A domboldalról való lefelé rohanás olyasmi volt, amit az ember felnőtt korára elfelejt élvezni. Sarahval azonban magával ragadott a pillanat, széttártam a karjaim, amennyire az ő apró keze engedte, és az ég felé szegezve a pillantásunkat, hangosan sikítva futottunk a lejtőn.

A szabadság szárnyaló érzése a hatalmába kerített bennünket, nem számított semmilyen betegség, senki, aki körülöttünk úgy bámult ránk, mintha elment volna az eszünk. Csak mi voltunk ketten és a szabadság.

Mire a lejtő aljára értünk, már teljesen kifogytunk a szuszból. Elterültünk a puha füves talajon, és próbáltuk megzabolázni adrenalintól túltelített testünket.

– Ez nagyon klassz volt! – lihegte Sarah, és letépett egy margarétát, ami a keze ügyében volt, hogy aztán a szirmaival csiklandozza az arcát.

– Feledhetetlen élmény volt – szólalt meg váratlanul mellettünk Jhonny, mire ijedten zökkentem vissza a valóságba.

A testem még az iménti megerőltető csoda hatás alatt volt, de az elmém visszakerült a merev irányításom alá. Fel akartam ülni, hogy elrendezzem a külsőmet, de Jhonny mellém heveredett a földre úgy, hogy meg se tudjak moccanni. A póz kísértetiesen emlékeztetett arra, amikor a szobámban arra ébredtem, hogy ő fölöttem van meztelenül.

Az emlék hatására éreztem, ahogy az arcomba szökik a vér, ő pedig, mintha pontosan tudta volna, mi megy végbe bennem, elmosolyodott. Nem csúfolódott, inkább sóvárgott, a pillantása a szívemig hatolt.

– Tévedtem – mondta olyan halkan, hogy a néhány méterrel távolabb hasaló Sarah ne hallhassa meg. – Nem tartozok hozzád... Te tartozol énhozzám!

A szavak egyszerűsége, vagy az a mély szenvedély, vagy a szemeiben csillogó birtoklás volt az, ami végül elvette az eszemet, nem tudnám megmondani. Egy pillanatban valami túltelítődött bennem, mint egy vizes lufi, amibe csak engedik és engedik a vizet, és nem veszik észre, hogy már nem bír el többet, szüksége van az enyhülésre.

És kitörtem.

Az arca olyan közel volt, a szemei fényesen várakoztak, míg az ajkai...

Felnyúltam, és lehúztam magamhoz, hogy a számat az övére tapasszam. Hirtelen, át nem gondolt cselekedet volt, és nem kellett egy másodperc, hogy észbe kapjak, de már késő volt. Az ajkai férfiasak, fanyar, mégis édesen csábító. A nyelve határozottan, ellentmondást nem tűrően hatolt a számba, miután végigsimította az ajkaimat. Karjával a derekamat ölelte, én pedig homorítottam, hogy még közelebb érezzem magamhoz.

A csókot én kezdtem, de rövid időn belül átvette az irányítást. Pontosan tudta mire van szükségem, de előbb szakította félbe, mint szerettem volna. csak egy pillanattal később vettem észre az okát.

Egyszerre fordultunk oldalra, ahol Sarah figyelt bennünket pajkosan mosolyogva.

– Én nem kérek csókot! – jelentette ki határozottan, miközben megborzongott.