A létezés csókja 2.

– Nem értem, miről is beszélsz pontosan – jegyeztem meg kimérten, és a hűvös látszatot elég nehezen sikerült fenntartanom, ahogy éreztem a férfi érintését.

Barna szemei melegen villantak rám.

– Azt hittem, tovább fog tartani, de örülök, hogy viszonylag hamar sikerült félretenni a kétségeidet – duruzsolta halkan a férfi, én pedig veszélyes remegést éreztem a gyomrom tájékán. Nem akartam ezt, nem akartam így érezni, megpróbáltam elhúzni a kezemet, de ő egy hirtelen mozdulattal följebb csúsztatta az ujjait, és a tenyeremet kezdte simogatni a hüvelykujjával. – Hamarosan a gátlásaidat is levetkőzöd előttem.

Ígéretnek hangzott. Nem afféle "csak elhangzott, de soha meg nem valósított ígéret", hanem aminek a beteljesüléséről saját kezűleg fog gondoskodni méghozzá rövid időn belül. A szóhasználata, vagy, ahogy kiejtette érzéki ajkain, vagy a kettő együtt a szívemet őrült tempóra sarkalta. Szerettem volna, ha mindez meg sem történik. Ha az egész csupán egy kedves kis rémálom. Őrületes félelem dübörgött a füleimben, nem is hallottam, hogy bárki szól hozzám.

Ez mind igaz. Valóságos. Az egész férfi idetoppant az álmaimból, hogy fenekestül felforgassa az én békés, nyugalmas kis életemet. Rémület kerített a hatalmába. Nem akartam ezt. Sehogyan sem akartam, hogy ez a férfi itt legyen a nappalimban, a konyhámban, és mindenhonnan lássam a tökéletességét.

Kirántottam a kezemet az övéből, majd idegesen a hátam mögé rejtettem, és bizonytalan pillantást vetettem Juliette-re.

– Mit akar mondani?

A barátnőm kuncogása már-már megszokottá vált ezen a reggelen, de ebben a pillanatban meg tudtam volna fojtani miatta.

– Azt hiszem, ez teljesen nyilvánvaló.

A férfi szeme kedvesen csillant meg, de a mosolya csúfondárosan villant felém. Mintha pontosan tudta volna, hogy mi zajlik le bennem, pedig bizonyos voltam benne, hogy fogalma sem lehet róla.

– Hogyhogy most tudsz beszélni? – fordultam a férfihoz.

– Nem szólalhattam meg addig, míg érdemesnek nem tartottál.

– És most úgy gondolod, hogy annak tartalak? – néztem rá kétkedve, mire a mosoly eltűnt az arcáról.

– Ezt nem én ítélem meg. Bennem csak egy érzés van, ami egyszer csak megengedte, hogy hallassam a hangomat. Míg nem hittél ebben az egészben, addig nem voltam erre képes. Abban a pillanatban, amikor kicsírázott benned a hit, meg bírtam szólalni.

– Oh – mondtam, mert semmi értelmesebb nem jutott eszembe.

Hogy valaki ennyire belém lásson, egyáltalán nem volt ínyemre. Gondosan felépítettem magam köré egy stabil, szinte bármilyen szociális támadást kivédő falat. Hosszú évek munkája volt, sok fájdalom-és tapasztalattéglából kirakva. Erre idetoppan a nekem rendelt férfi, és könnyedén keresztülsétál rajta. Ez nagyon nem volt jó.

A mobilom távoli csöngése mentett meg a további kínos társalgástól.

– Lehozzam? – ajánlkozott Robert, de egy gyilkosnak szánt pillantással belé fojtottam a szót.

Magam mögött hagytam az egész őrületet, és felrohantam a lépcsőn. A szobámba érve zihálva szedtem a levegőt. Vártam két másodpercet, mielőtt benyomtam a hívásfogadás gombot.

– Igen?

– Jasmine? – hallottam egy vékony kis hangot a vonal túlsó végén. – Valami baj van, hogy nem jöttél?

– Sarah?

Hangosan a homlokomra csaptam, majd kiléptem a folyosóra, hogy a falra akasztott órán ellenőrizzem, mennyi az idő. Fél óra késésben voltam.

– Azt ígérted, ha ma nem esik, akkor kimegyünk a parkba – cincogta kétségbeesett hangon a kislány, én pedig valódi szörnyetegnek éreztem magam.

– Nagyon jó lenne, Sarah, de...

Lefelé tartottam a lépcsőn, hogy megkérdezzem Juliette-et, nincs-e kedve pesztrálni Aithért, míg én elvégzem a dolgomat, de legnagyobb döbbenetemre csak a férfit találtam a földszinten.

– Tartsd egy kicsit, Sarah! – szóltam a mobilomba, majd kérdőn néztem a kíváncsian fürkésző férfira. – Hová lett Juliette?

Érzéki ajka széle megrándult, gondoltam az elfojtott mosolytól.

– Azt hiszem, elmenekültek – felelte találóan a férfi.

Már igazán kétségbeestem. Mi a fenét csináljak? Mégsem vihetem magammal, de a házamban sem akartam hagyni. Kinyírom Juliette-t!

– Sarah, nem baj, ha elviszem egy barátomat is? – szóltam újra a telefonba, és bár nem néztem a férfira, mégis éreztem felcsillanni az érdeklődést.

– Akkor mégis jössz? – hallottam a kislány reményteljes hangját, és összeszorult a szívem tőle.

– Persze, hogy megyek, édesem! – ígértem, majd tétován, habozva a hangomat lehalkítva hozzátettem. – Akkor nem baj?

Sarah kilencéves kora ellenére bizonyos dolgokban rendkívül éleslátó volt.

– Pasi?

– Na, de Sarah!

– Szóval pasi... Jöhet.

– Kösz, sietünk – mormoltam a telefonba, majd letettem, mielőtt a kislány valami fantazmagórával támad le.

Álmaim megtestesítője felé fordultam, éreztem az arcomon a kétkedést, mégsem tudtam ellene tenni semmit. Nem bírtam felfogni, hogyan lehetséges, hogy mindez megtörtént. Általánosságba véve nem voltam túlzottan racionális gondolkodású, mégis annak éreztem magam ebben a pillanatban.

– Mi a neved? – kérdeztem a férfitól, mert mégsem hívhatom Aithérnek a kislány előtt.

Vonzó arcán szívdöglesztő mosoly ragyogott fel.

– Általában úgy neveztél: "valaki" vagy "álompasi". – Nem feleltem, de éreztem, ahogy az arcom egyre inkább átforrósodik. A férfi arcán végtelen gyengédség, szemeiben együttérzés csillogott, ahogy közelebb lépett hozzám. – "Én nem vágytam tökéletességre. Annyit viszont szerettem volna, hogy végre nekem is akadjon valaki..."

– Oké! Ennyi elég lesz, rendben? Sok ostobaságot összeírtam abban a vacakban – szakítottam félbe hirtelen, mert félő volt, hogy az arcom ott helyben lángra kap. A mobilomat a kezemben tartva, hevesen gesztikulálva kezdtem magyarázni neki. – Nézd! Elhiszem, rendben? Elhiszem, hogy az vagy, akinek mondod magad, és elhiszem, hogy minden gondolat, amit leírtam, az benned van. Valószínűleg komoly pszichiátriai eset vagyok, de Juliette miatt elhiszem neked.

– Jól érzem, hogy van itt egy "de"?

Figyelmen kívül hagytam a hangjából áradó iróniát.

– De... Nem akarom, hogy idézz belőle. Azok a gondolatok arra voltak jók, hogy kiírjam magamból őket... – kicsit lelassultam, a kezeim szerencsétlenül hullottak a testem mellé, és szánalmas elkeseredettséggel néztem fel rá. – Hogy ne feszítsenek belülről. Csak ennyi. Nem volt más funkciójuk. Nem jók arra, hogy emlékezzek rájuk.

A férfi komolyan nézett rám. Most valahogy sokkal érettebbnek tűnt, mint első pillantásra. Akkor egy túlérett – egy nagyon, nagyon ellenállhatatlan – kölyöknek tűnt, azonban ebben a pillanatban, mintha éveket öregedett volna néhány óra alatt.

Közvetlenül elém lépett, szinte éreztem a testéből áradó hőt. Tekintete az enyémbe fúródott, és nem eresztett. Éreztem, ahogy megfogja görcsösen ökölbe szorított kezeimet, és hatalmas markába zárja. Százhetvennégy centimmel nem voltam éppen alacsony termetű, viszont ő legalább százkilencven lehetett, mert igencsak fel kellett néznem rá.

Amikor megszólalt a hangja mélyebben szólt, mint eddig. Könnyed rezgésével mintha egyenesen a lelkembe beszélt volna.

– Nincs semmi szégyellnivaló mindabban, amit leírtál – mondta, majd amikor látta, hogy tiltakozni akarok, gyorsan folytatta. – De... Tiszteletben tartom a kérésedet, és hacsak nem kéred, nem fogok idézni egyetlen gondolatot sem.

Megütközve néztem fel rá, és csupán a pillantásától felforrt a vérem. Fel nem foghattam, hogyan lehetséges, hogy ilyen egyszerű mondatból kihozza a legvadabb erotikus fűtöttséget is. Kezei még mindig az enyémet fogták, hüvelykujjával apró, bizsergető köröket rajzolt a tenyerembe, és amikor el akartam húzni, nem engedte.

– Khm... Köszönöm – mondtam, amikor már kezdett számomra kínossá válni a hosszúra nyúlt csend.

Úgy tűnt azonban, hogy a férfit semmi nem feszélyezi. Tűnődő félmosoly játszott az ajkain, a szemeiben pedig perzselő fényesség tündöklött. Nem tudtam volna megmondani, mi lehet az, de ha nem én lettem volna, hanem valaki egészen más, akkor azt mondtam volna, hogy talán vágy.

Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon az agyam. Nem. Ilyen dolgokat nem érez egy olyan Aithér, mint aki előttem áll, egy olyasvalaki iránt, mint én. Ki van zárva.

Mintha olvasott volna a gondolataimban, közelebb lépett hozzám, egyik kezével elengedte az enyémet, hogy az állam alá nyúlva gyöngéd erőszakkal kényszeríthessen, hogy a szemébe nézzek.

– Nem kell ennyire idegesnek lenned! Nem foglak bántani!

– Ebben nem vagyok olyan biztos – suttogtam olyan halkan, hogy abban sem voltam biztos, meghallotta-e. Természetesen bántani fog, ha engedem. Bántani fog vagy az elutasításával, vagy azzal, hogy majd egy szép napon kisétál az életemből úgy, hogy közben vissza sem néz.

Ő azonban láthatóan nem így értelmezte a mondatomat.

A tekintete haragosan megvillant, elengedte a kezemet, és hátrált egy lépést. Nem értettem, hogyan csinálja, de hiába volt közöttünk már ez a kis távolság, mégis úgy éreztem, mintha a karjaiban tartana.

– Nos... – kezdte olyan kimérten, hogy összerezzentem tőle. Nyoma sem volt az eddig megismert kedves, pajkos mosolyú férfinak, helyette egy megsértett valaki állt előttem. – Bár nem tehetek arról, hogy itt vagyok, és bár minden egyes porcikám eleped azért, hogy egyesüljön veled fizikailag éppúgy, mint érzelmileg, látom, még nem állsz készen rám. A probléma, amit a barátnőd és a rokona rád szabadítottak könnyen orvosolható.

– Mire gondolsz? – kérdeztem zavartan fülig vörösödve az imént elhangzottaktól.

Állkapcsán rángatózni kellett egy izom, és úgy láttam, mintha teljes erejéből összeszorítaná a fogait. A szemei szikrákat szórtak, én pedig őszintén elszégyelltem magam. Egyikünk sem tehetett arról, hogy megtestesült nekem. Először villant be, hogy talán neki éppolyan kínos ez az egész, mint nekem, ha nem jobban. Szerettem volna elnézést kérni, elmondani, hogy nem úgy gondoltam, de már késő volt. Ahogy ott magasodott előttem, tisztán látszott, hogy igazán haragszik.

– Ahhoz, hogy a varázslat megmaradjon, őszinte, érzelmi kötődésre van szükség annak megnyilvánulásával együtt – magyarázta, mintha könyvből olvasta volna fel. Amikor látta, hogy értetlenül összeráncolom a szemöldökömet, gúnyosan hozzátette. – Egy csók. A létezésem csókja. Minden éjjel meg kell csókolnod, neked, és nem nekem, ahhoz, hogy veled maradhassak. Tehát, ha nem akarod, hogy létezzem, csupán annyit kell tenned, hogy...

– Oh, nem! – kiáltottam fel, hogy félbeszakítsam az őrületet. – Én nem akarok ártani neked. Én nem...

Figyelembe sem vette, hogy megszólaltam, kegyetlenül folytatta.

– Itt nincsenek kiskapuk, Jasmine! – Próbáltam nem észrevenni, milyen kellemes borzongás rohant végig rajtam, ahogy a nevemet hallottam elhangzani a szájából. A férfi egyre szenvedélyesebben, ridegen folytatta. – Igazi csók kell, olyan, amelyik életben tart a következőig. Nem szájra puszi, hanem igazán őszinte, érzelmes csók. Tudom, hogy jó vagy. Tudom, hogy nem bántanál szándékosan soha senkit. Mindent tudok rólad, mert minden gondolatodat megosztottad velem! Mindketten tudjuk, hogy nem leszel képes olyan csókra, amit a varázslat elvár tőled.

– Elég már! – kiáltottam fel ezúttal hangosabban, mint az előbb. – Elég! Nem tudtam erről, nem tudtam semmiről, én nem akartam ezt! Csak leírt butaságok voltak, sosem hittem, hogy bármi is valóra válhat belőle. Tudom, hogy nekem nem rendeltek senkit, te nem tartozhatsz hozzám. Majd kitalálok valamit. Elmegyünk Juliette nagyijához, és megkérdezzük, hogyan válhatsz szabaddá.

Csak amikor elhallgattam, akkor vettem észre, hogy eddig kiabáltam. Szinte már hisztérikusan. Zihálva szedtem a levegőt, ahogy ő is. Igazán remekül kezdődik a számomra megidézett, tökéletes álompasimmal...

A telefon csöngése zökkentett ki bennünket a feszültségből. Kétségbeesetten nyomtam be a hívás fogadása gombot.

– Jasmine...

– Mi a baj, Sarah? – kérdeztem, amikor felismertem kis barátnőm hangját.

– Semmi, csak elfelejtettem megkérdezni a pasid nevét. Anya ragaszkodik a formaságokhoz, tudod.

Szinte láttam magam előtt, ahogy elégedetlenül forgatja égszínkék szemeit, pedig nagyon is megértettem Alice-t, az édesanyját. A helyében én is így cselekedtem volna, ha nem százszor rosszabbul.

– Nem a pasim – róttam meg a kislányt szelíden, és figyelemre sem méltattam az előttem magasodó férfi csúfondáros pillantását.

– Mindegy, majd ezt hamarosan meglátom. Tehát, mi a neve?

– A neve... – sóhajtottam, és a pánikot éreztem felkúszni a gerincemen.

A neve! Fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Mégsem lehetek én a keresztanyja... Oh, krisztusom, mennyire jó volna most valami, ami kizökkenti az agyamat ebből az átkozott gárgyultságból.

A nappali sarkában árválkodó, igen hézagos kínálattal bíró bárpult felé pillantottam. Volt ott néhány koktélhoz való ital, egy üveg bor, és egy whisky. Ez utóbbinak elolvastam a nevét, emlékeztem, hogy még Robert hagyta itt valamikor Juliette unszolására, abban a reményben, hátha kirúgok egyszer a hámból.

– Jhonny! – kiáltottam hirtelen a telefonba, mire hallottam Saraht meglepetten felszisszenni a vonal túlsó végén. Csöndesebben ismételtem meg magam. – Jhonnynak hívják.

Nem néztem a férfi felé, mégis valahogy éreztem, hogy viszonylag elégedett a névválasztásommal. Ráér megtudni, hogy a whiskysüvegről leolvasott Jhonny Walkerből szereztem.

– Értem, és van vezetékneve is, vagy csak simán Jhonny? – faggatózott Sarah óvatosan, mintha egy nálánál is fiatalabb valakivel beszélgetne.

Kétségbeesetten néztem Jhonnyra, aki azonban figyelemre sem méltatta a szenvedéseimet. Kifürkészhetetlen kifejezéssel az arcán állt előttem, és zsebre dugta a kezeit. Esze ágában sem volt segédkezni a keresztelésében.

Vezetéknév, vezetéknév...

Egy pillanatig hiába szuggeráltam magamnak, semmi nem jutott az eszembe. Aztán végigpergett bennem az éjszaka, a fülemben tamtamként járt Juliette és a nagyijának a hangja, majd végigfuttattam a pillantásomat az előttem megelevenedett csodán, és kinyögtem, ami először az eszembe jutott.

– Diary. Jhonny Diary a teljes neve.