2010. november 24., szerda

Ölelő karjaiban, félelemmel takarózva... 1.


Őrület zajlott a köbön. A történtek utolértek, és lecsaptak blokkolt agyamra, mint a héja a gyanútlan mezei egérre. Hisztérikusan nevettem és sírtam felváltva, míg a mentősök ki nem érkeztek, és be nem nyomtak egy nyugtatót a vénámba.

Amikor lecsillapodtam, már legalább fél óra eltelt, közben Jhonnyt sehol nem találtam. Nem is igazán kerestem. A nagy darab nyomozó, Corner, néhányszor visszajött, hogy megnézze, kihallgatható állapotba kerültem-e már. Az állandóan gyilkos pillantását és az ösztönszerű nézelődését leszámítva szimpatikus volt, ahogy hozzáállt a dolgokhoz.

A nyugtató aktivitásának és a hisztériám múlásának találkozópontján végre észbe kaptam: hol van Sarah?

– Atyaúristen! – nyögtem, és hirtelen felálltam a mentőautó hátsó platójáról.

Túl hirtelen, mert azzal a lendülettel elsőre vissza is hanyatlottam. Az ujjaimat a halántékomra szorítottam, így próbálva megszüntetni a fejemben a zsongást. Elnyomtam magamban az újabb hisztériás rohamot – aminek a sikeres kivitelezéséhez nagyban hozzájárult az ereimben csörgedező nyugtató –, majd újra megpróbálkoztam a felállással. Az ezúttal lassabban végrehajtott mozdulatsor már kevésbé járt azzal a szédüléssel, ami az imént visszarántott, így alkalmam nyílt körülnézni kicsit.

A környéket ellepték az egyenruhások, de Saraht és Jhonnyt sehol nem láttam. Megpillantottam viszont Corner nyomozót, és lassan téblábolva felé vettem az irányt. Reméltem, ha már nem, hát némi információt azért tud adni azok után, amin keresztül mentem.

Míg felé sétáltam – vonszoltam magam –, próbáltam kizárni a fejemből a rémület hangjait. Mi van, ha Sarah elkóborolt, Jhonny pedig eltévedt, miközben próbálta előkeríteni? Mi van, ha közben az az őrült rájuk talált, és bántotta őket?

A semmiből váratlanul előttem termett egy kőkemény toronyszerűség, aminek bőszen nekiütköztem.

– Maga meg mi a fenét kóvályog itt? – dörrent rám egy mély hang, de beletelt néhány másodpercbe, mire rájöttem, hogy az otromba kérdés nekem szólt, és nem más tette fel, mint Corner.

– Saraht keresem. Hol van a kislány? – nyögtem, és a saját hangom idegennek hatott nekem.

– A barátja elvitte magával – magyarázta türelmetlenül a férfi, de közben szúrós pillantását végig rajtam tartotta, mintha attól félne, bármelyik pillanatban elájulok... vagy rávetem magam. Már én sem tudtam eldönteni.

– Hová vitte?

– Haza. Azt mondta a fickó, hogy visszajön, ahogy hazavitte a... – pillanatnyi szünetet tartott, mintha habozna, vagy meggondolná, amit mondott. A férfi minden mozdulata határozottságot, és erőt sugallt. Félelmetes volt, mégis bizalmat ébresztett bennem. – Igazából, a kislány mondta, hogy a barátja hazakísérheti őt...

Furcsán nézett rám, de én először éreztem megkönnyebbülést, mióta az a fickó berohant a parkba. Sarah okos kislány volt. Tudta, hogy Jhonny máshogy viselkedik, mint az átlagos emberek, és hamar szemet szúrna ennek a nyomozónak.

Hirtelen mehetnékem támadt, a szédülésem elmúlt, így jobbnak láttam, ha még azelőtt elindulok Jhonny után, mielőtt ő visszaérne Sarahtól.

– Hát, akkor örülök, hogy megismerhettem, és köszönöm, hogy segíteni próbált, amikor az az alak... Tudja!

Úgy nézett rám, mint akinek teljesen elmentek otthonról. Átgondoltam gyorsan, amit mondtam, és nem találtam benne semmi kivetni valót.

– Nem megy sehová! – jelentette ki felháborodottan, és sötét szemeit résnyire szűkítette. – Szemtanú lett, az istenért! Míg el nem mondja, mit látott, addig nem mehet sehová!

Éreztem, ahogy a szemeim csodálkozva elkerekednek, és ösztönszerűen becsuktam nyitva felejtett számat. Corner közelebb lépett, fenyegetően magasodott fölém, miközben hatalmas kezével a háta mögé intett.

– Látja azt az utcát? – kérdezte, mire kábán bólintottam. Az utcából még mindig dőlt a füst, a mentősök, rendőrök és tűzoltók mellett civilek is rohangáltak. Hordágyon toltak fekete zsákba burkolt alakokat, és a földre ültették a vérző sérülteket. Corner vádlón nézett rám. – Ha nem segít azonosítani, az a vadállat hamarosan meg fogja ezt ismételni!

– Nem mondtam, hogy nem segítek, csak előbb szeretnék...

– Mit szeretne?

Bosszúsan fújtam egyet, de gyáván hátráltam egy lépést. A férfi kisugárzása is veszélyes volt, attól féltem, agyoncsap, csak mert nem úgy táncolok, ahogy ő fütyül.

– Szeretnék pihenni egy kicsit. Átgondolni, mi is történt. Majd holnap...

– Holnap? – szakított félbe dühösen a férfi, és újra az utca felé mutatott, ahol egy túlságosan kisméretű fekete zsákba bugyolált alakot helyeztek a hordágyra. – Mondja meg annak a fiúnak a szüleinek, hogy máris segít nekünk megtalálni a gyerekük gyilkosát, csak előbb kipiheni magát!

– Corner! – csattant egy ingerült hang a hátunk mögül. Oda sem kellett fordulnom, minden érzékszervem megkönnyebbülve nyújtózkodott, mert tudta, hogy Jhonny az. Éreztem, ahogy mögém lép, és nem tudtam megmagyarázni, miért, de a legszívesebben hozzábújtam volna. Amikor újra megszólalt, ha lehet, még ridegebben csengett a hangja. – Ethan Corner, ugyebár?

– És maga?

– Jhonny Diary – vetette oda Jhonny, majd birtoklón átkarolta a vállamat, és magához húzott. Csak ekkor vettem észre, hogy az egész testemet rázza a remegés. – Nos, Corner nyomozó – folytatta vontatottan –, holnap fel fogjuk keresni az irodájában.

Hosszú pillanatig néztek farkasszemet, én pedig hiába próbáltam leküzdeni a remegést. Végül Corner ingerülten kifújta a levegőt, mintha idáig dühében benntartotta volna.

– Reggel – szólalt meg összeszorított foggal, majd nyomatékosan hozzátette. – Korán.

1 megjegyzés:

Névtelen írta...

Könyvben akarom!!!! Itt a polcomon!!! Kezemben fogva, olvasgatva, visszalapozva, újraolvasva!!!
Köszönöm. :) Gratulálok, hogy a könyved kampányolása mellett is tudod tartani a színvonalat, és a történetet csak izgalmasabbá teszed, nem pedig egyszerűbbé.
Ghost