Az első robbanás 2.

Míg én tökéletesen megdermedtem, a környezetemben minden a kétszeresére gyorsult. A parkból az anyukák őrült iramban rohantak a csemetéjükért, hogy mielőbb biztonságba helyezzék őket a halálos fekete ruhás alaktól.

Először nem értettem, honnan jöttek rá, hogy veszélyes, de ez is csak az bizonyította, mennyire lelassultam. A férfi kezében egy fegyver volt, amit karlendítésenként lóbált a levegőben, ahogy hosszú lábaival berohant a parkba.

Mögötte a füstbe burkolózott utcából még egy sötét alak bontakozott ki, majd még néhány, akiket már nem volt alkalmam szemügyre venni.

– Jasmine! – hallottam a kiáltást a hátam mögül, mire összerezzentem. Jhonny hangjára magamhoz tértem.

Mintha kábulatból ébredtem volna, az agyam hirtelen kapcsolt, a szívem követhetetlen ritmusra váltott, a lélegzetem pedig elakadt. Már futottam volna, de késő volt. A férfi fegyverének fekete mélységével néztem farkasszemet.

– Ne mozdulj! – recsegte halk, fenyegetően rekedtes hangján, mely olyan volt, mint egy kiöregedett rockénekes, aki túl sokat piált és bagózott.

Bárcsak ez is piás lett volna, de nem volt az. Ahogy belenéztem a szemeibe láttam benne a józanságot. Intelligens pillantása elárulta, hogy minden a tervei szerint történik. Bárki lehetett volna a helyemben, neki mindegy volt, csak legyen egy civil, aki esélyt adhat a további menekülésre, a zsaruk bosszantására, bármire...

Léptek zaját hallottam a hátam mögül. pontosabban Jhonny lépteinek őrült rohamát. Rádöbbentem, a felszólítás nem nekem szólt, hanem neki, de esze ágában sem volt hallgatni rá. Rohant tovább, közben hallottam haragos fújtatását. A szívem már alig bírta a tempót, amit az adrenalin követelt meg tőle a véremben, mégis megkönnyebbültem, hogy valaki értem rohan.

Közben a férfi háta mögött egy hatalmas színes bőrű férfi jelent meg. Fekete öltönyt és vakítóan fehér inget viselt. A kinézete elegáns, de nem piperkőc hatású. Az ő kezében is fegyver volt, de nem fekete, hanem csillogó ezüstszínű. Olyan határozottan fogta, mint aki gondolkodás nélkül, bármelyik másodpercben képes elsütni.

– Ereszd le, seggfej, különben... – kezdte a fekete fickó, de a mondat feléig sem jutott, amikor az előttem álló alak hátranyúlt, felhúzta a fejére a kapucnit, hogy az arca már egyáltalán ne látszódjon, majd futásnak indult.

Jobbra rohant el, az öltönyös férfi meg olyat káromkodott, ami a döbbenetem merev falán is áthatolt. Két lépéssel előttem termett, és a képembe ordított.

– Földre! És maradjon is ott, míg vissza nem jövök!

Ebben a pillanatban vetődött rá Jhonny. Mint egy kecses puma, amely a hatalmas grizzlyre támad. A futásból fennmaradt lendületével nekirontott az öltönyösnek, és mindketten a földre zuhantak a lábaimhoz.

Az öltönyös fickó próbálta hatalmas alkatát bevetni, hogy Jhonny karját hátraszorítsa, de sikertelenül. Jhonny fürge volt, és erős. Nem olyan erős, mint a másik alak, de ahhoz eléggé, hogy lenn tartsa a földön.

A férfi átfordult fektében és hatalmas öklével állkapcson vágta Jhonnyt. Mintha egy párnát pofozott volna, Jhonny meg sem rezzent. A harmadik ütés után az alsó ajka felhasadt és vérezni kezdett, de még ekkor sem eresztette a férfit.

– Jhonny, ne! – kiáltottam, mikor végre elég erőt éreztem magamban, hogy visszafojtsam a hisztérikus kitörésemet. – Jhonny, ő azt hiszem, segíteni akart...

Először meg sem hallotta. Küzdött, mint egy vadállat, és lassan felderengett bennem, hogy miattam. Énmiattam csinálja ezt. Azért, mert azt hitte, ez a férfi is bántani akart, mint az előző. A gondolatra hevesen megdobbant a szívem, és odaléptem hozzá.

Remegő kezemet a vállára tettem, mire megrezzent, és vadul felém kapta a fejét. Barna szemeiben semmi melegség nem volt, keményen villant rám a pillantása, miközben egyik térdével az öltönyös fickó torkába térdelt.

Láttam a szemeiben, mikor ismert fel. A vadság azonnal eltűnt, átadva a helyét a zavarba ejtő rajongásnak. Az arcáról sugárzott a gyöngédség és az aggodalom, de az izmai továbbra is feszülten tartották a hatalmas fickót.

– Jól vagy? – kérdezte Jhonny, mire idegesen, csipetnyi hisztérikus felhanggal nevettem egyet.

– Ezt inkább én kérdezhetném... – mutattam rá.

A haja ziláltan lógott a homlokába, néhány tincs vadabbul a szemébe, a vadonatúj ingje a mellkasánál elszakadt, az ajkáról pedig vér folyt az állára.

Már épp válaszolni akart, amikor az alatta kifeszített alak megunta a várakozást, és kihasználta pillanatnyi megingását. Felemelte hosszú lábát, és egy villámgyors mozdulattal tarkón rúgta Jhonnyt, aki szédelegve dőlt előre. Egy másodperccel később mindketten talpon voltak, készen arra, hogy újra a másiknak rontsanak, de végül csak gyilkos tekintettel méregették egymást.

– Hé, Corner! Minden oké? – kiáltott a férfi háta mögül egy bajuszos egyenruhás rendőr, miközben gyanakodva szegezte a fegyverét Jhonnyra.

A Corner nevezetű kiköpte a szájában felgyülemlett vért, majd bólintott.

– Eegen. Pechemre a herceg rólam hitte, hogy gonosz sárkány vagyok, aki fenyegetni merészeli a királylányt – jegyezte meg epésen, míg le nem vette a szemét Jhonnyról.

– Rendőr vagy? – kérdezte Jhonny gyanakodva.

Corner elővett valamit a nadrágjából, és elénk tartotta.

– Ethan Corner különleges ügynök, FBI.

Szavaira, mintha egy zsilipet nyitottak volna meg az agyamban, az érzelmeim kavalkádja mind egyszerre robbantak ki belőlem. A félelem, a rettegés, az életem, ahogy lepereg a szemem előtt, a féltés Jhonny miatt... Minden.

Ahogy figyeltem a fényes jelvényt hisztérikus nevetés tört elő belőlem.