A létezés csókja 4.

A lift hangosan, nagyot rándulva állt meg, visszazökkentve engem a gondolataim bonyolult hálójából. Jhonny előzékenyen maga elé akart engedni, de mielőtt átléphettem volna az éppen kinyíló liftajtó küszöbét, hirtelen visszarántott, és oldalra tolt. A mozdulata váratlanul ért, határozott volt, de gyöngéd is egyben.

Mielőtt megfogalmazódhatott volna bennem a kérdés, hogy miért tolt félre, hirtelen egy kék suhanás röppent el előttem. A szememmel sem voltam képes követni, csak tehetetlenül figyeltem, ahogy újabb lufi loccsan szét Jhonny fekete ingjén.

– Az ördögbe... – káromkodott, pedig biztos voltam benne, hogy ilyesmit sosem írtam le a naplómba.

Fojtott kuncogás csendült fel a lifttel szemközti hosszú folyosón, ám mielőtt előbújhattam volna, hogy megfeddjem a kislányt, egy újabb, ezúttal citromsárga lufi suhant el a szemem előtt. Legnagyobb megdöbbenésemre Jhonny csont nélkül elkapta, és megtartotta a sárga kocsonyát hosszú ujjai között.

Kidugtam a fejem, hogy egy igazán mérges, szemrehányó pillantással jutalmazzam Saraht, de ő addigra hangos sikítással a szobája felé vette az irányt.

– Most elkapom! – fogadkozott Jhonny, és kezében a sárga vizes lufival kirohant a liftből, majd eltűnt a szemeim elől azon a ponton, ahol alig egy perccel korábban Sarah.

– Mi...? – néztem utána meghökkenten, majd észbe kapva utánuk rohantam. – Jhonny, várj! Nem érted... Nem lenne szabad, de...

Egyre hevesebben dobogó szívvel rontottam be utánuk a kis lakásba, ügyet sem vetve a láthatóan fölbe gyökerezett lábakkal álló Alice-ra. Sarah sikoltását hallottam, mire berontottam a szobájába, nyomomban a valószínűleg magához tért Alice riadt lépteinek döngése.

Sarah ajtaja halványlila volt, nem az az élénk, hivalkodó, hanem inkább, mint az orgona, azok közül is inkább a világosabb árnyalatú, és apró, égszínkék virágok díszítették. Amikor sarkig kitártam – kivágtam –, minden látványra fel voltam készülve, csak arra nem, ami a szobába lépve fogadott.

Minden csurom víz volt. Az ágynemű, az ágy mellett heverő hatalmas Micimackó, amit én vettem neki éppen három éve. És csöpögött a víz Jhonnyból, aki az egyik karosszék előtt ült, hogy a szintén elázott Sarah elérhesse a kis frottírtörölközővel a haját. A pici lány engedelmesen, sőt, tündöklő mosollyal az ajkain dörzsölte a szemtelenül vigyorgó Jhonny haját.

Az államat a földről kellett összeszedegetni, ahogy körülnézve a szobában egy kisebb csatatér körvonalazódott előttem.

– Mit műveltetek? És mit műveltek most? – hebegtem, de rám se hederítettek, csak fojtatták azt, amit eddig: cinkosan összenevettek.

Alice felemelt néhány lufi darabot a földről, és szemrehányó pillantással fordult a lánya felé.

– Teljesen hideg vizet engedtél bele, igaz? – amikor a kislány nem válaszolt, Alice szürke szemeibe könnyek szöktek. – Sarah, mit képzeltél? Mi...

– Csak játszottunk, Anya, nem kell aggódnod! – jelentette ki határozottan a kislány, mire Alice úgy nézett rá, mintha gyomorszájon vágta volna.

A hangulat huncutsága tovaszállt, hogy a mázsás szomorúságnak átadja a helyét. Együttérzően pillantottam Alice-ra, akinek beletelt néhány pillanatba, mire képes volt újra megszólalni.

– Csak... csak vegyél fel valami szárazat! Kérlek! – szinte már könyörgött, mire a kislány abbahagyta Jhonny szárítkozását, és szó nélkül a ruhásszekrényéhez lépett. Alice megkönnyebbülte felsóhajtott. – Amíg te elmész Jasmine-nal és a barátjával – szúrós pillantást vetett Jhonnyra –, addig én rendbe szedem a szobádat.

– Kösz, Anya! És Anya! – szólt utána, amikor látta, hogy Alice ki akar sétálni a szobából. A nő lenyelte a könnyeit, és mosolyogva fordult vissza felé. Sarah tiszta kéken ragyogó tekintettel nézett fel rá. – Sajnálom!

Alice alsó ajka megremegett, de hősiesen visszafojtotta az érzelmeit. Megsimogatta kislánya sápadt arcát.

– Semmi baj, oké? Nem haragszom! Most pedig menj, és öltözz fel, mielőtt... mielőtt a barátaid megunják a várakozást!

Sarah kiviharzott, Alice, mint egy zombi ment utána, én pedig úgy éreztem magam, mintha a lábamat betonba öntötték volna. Teljesen ledermedtem, és meglepetten összerezzentem, amikor Jhonny megérintette a karomat.

– Mi az, amit nem írtál le? – kérdezte, és láttam a szemeiben, hogy még nálam is jobban össze van zavarodva.

– Nem volt még rá időm, hogy leírjam, bár azt hiszem, ha lett volna, akkor sem... – mély levegőt vettem, mert nem akartam, hogy bőgni lásson. – Három évvel ezelőtt gyógyult meg. A csontvelő, amit adott neki az anyja, megfelelő volt. Azt hittük, teljesen elmúlt, de most mégis...

– Megint beteg? Mennyire?

– Jövő hét végén kezdik a kemoterápiát...